„Útjukban a kolostor felé, két szerzetes találkozik egy gyönyörű és fiatal lánnyal, aki egy sebes folyású patak partján álldogál tétován, mert fél átmenni. Az öreg szerzetes gyorsan lesüti a szemét, majd átlábal a túlpartra, de ahogy visszanéz, megdermed a látványtól: a lány ugyanis már ott ül a fiatal szerzetes vállán, aki éppen cipeli őt át a másik oldalra, majd, amikor megérkeznek, ott leteszi. A szerzetesek szó nélkül folytatják az útjukat. Amikor már majdnem a kolostor kapuja elé érnek, az öreg dühösen felmordul:

-Mit csináltál te szerencsétlen? Nemcsak ránéztél, de a hátadon cipelted, és megfogtad a lábát! Nem tudod, hogy ezt tiltják törvényeink?!

A fiatal szerzetes csendesen csak így válaszolt:

-Én letettem a leányt a másik parton, de te még mindig őt cipeled…”

Zen történet

A házat rejtő borostyán indái alatt, a málló vakolat repedéseiben, egy tégla kitört sarkában gubbaszt az idő. Kérlelhetetlen csöndjében mereng az egyszervolt múlt és a meddő jövő. A szeretetotthon ablakait körbefonták a pókok, ölelésükben kimúlnak a mindent megköpő legyek.  A falakon túl, mint hamislelkű papok, öregek görgetik magányukat. Kérges tenyerek, műtéti hegekre emlékező, zörgő, ziháló mellkasok, vérágas szemek, odvas, rossz fogak.

És riadtan fakuló tekintetek, a félelem bénult mozdulatai minden felől. Ötvenhat néma ember, ötvenhat botorkáló szív, a levegőtlen társalgó döngő csöndjében. Félelem. Feszítő, görcsös félelem, ellenség és ártó lelkek átka ül bölcsességet színlelve, elhagyottan, mint a túlpartra cipelt lány, mint a fogak közt tartott szerelem, mint a tanyát lakó, fakó lélek. A nyáj elbitangolt, a lombok lehulltak, a hadsereg holtan fekve, mind, mint kányadögök a romlott patak partján…

 

Egyre töpörödik az életük. Emlékképek és álmok rontanak egymásra, dermedt fények az alagútban, és a gyermekkor üveggolyóit szétmorzsolja a romlás. Az ősz halott. A tél vert tanyát itt e levegőtlen kánikulában, ahol a méltóságos és a zsellér egyforma szagú, a testek áporodott bűze kevereg az ebéd fülledt illatával, hol sárgaborsó, hol karfiol, hol alvadt vér és vizelet…

 

Mindenki mindenkit ismer. Már mindenki tud mindent mindenkiről, legendák, mítoszok, regék és csalárdságok, bűnös és bűntelen hazugságok rángnak az öreg papírsárkány kötelén, a Mennyországba vezető úton. Méltatlan zsinórpadlás, hulló könnyek karmazsinja élteti ezt a végtelen agóniát. Haldokolnak a virágok, a poharakon fakó rúzsnyomok, foltok az ingek nyakán. Ez a vég palotája.

Itt bűnhődnek a visszavárhatatlanok. Hajuk megfakult, ősz tincseik bogai a föld szagához igazulnak, bőrüket idő ráncai barázdálják. Álmukban eső veri a rétet. A szél körbelengi a távoli tanyák istállóit, a jószágot jászolhoz édesgeti, a hajnali fényeket szűk ablakokon át marasztalja, míg a bögrében édes tej tétováz.

 

Nyomok maradnak mind a megfáradt testek után. Hol nadrágszíj, hol bakancs, hol rozsdamarta pipaszurkáló, hol fakó bicska. A csontok barázdái közt foszlányok, kócok, és parttalan hantok a múlt kénsárga árbócain. Csak a lelkek költöznek el. Mindent elhagynak, eldobálnak, mosoly és sikoly, könny és kacaj zuhan az éjkék űrön át, és elhagyatnak akkor mind a kedvesek, és múlnak mind a kínok, csak a lélek-érintések illannak el, a szög, a karó, a harang és a ladik mind itt marad. Temetőkre hullanak az égő bakaruhák, zászlók és zászlórudak fénylenek a távoli rendben. Itt, valaha magyar emberek éltek. Ez volt a magyar haza. A nép, a nemzet otthona, szétmálló kavicsrejtek a dühöngő kartácstüzek ellen. Fedezék, mely néptelen utcákat óv hótól, naptól és vértől…

 

Hagyomány és örökség. A megtagadottak vérző arca. A tékozló fiú hazatért, a bűnbánat csöndje csörög. És képek és hangok mindenhonnan és mindenhol. Ez az a ház, a falu legvégéről, ahol a létrák égre néznek, ahol a kertkapu a semmi fele néz. Betlehemi csillag, fénytelen acélcsillag árnyékában. Hangok és hallgatók, hallgatottak és lehallgatottak, besúgottak, bemocskoltak, vértől lucskosak, vizeletükben fekvő, sebeken izzó felesleges testek. Harangzúgást váró vesztes katonák. Az öregek akik minden este sírnak.

És itt, a Semmi Kertje megvilágosodik, a fenyőt borostyán futja és lomhán, őszintén hull szürkébe a hold – meztelen testeken fészkel a csönd. A hamu képpé dermed, látni az illedelmes lábakat, hol ágyékok illata kevereg az ánizs hamiskás ködében. Meztelenek és árvák. Falóik szótlan vetik árnyékaikra lucskos testüket, szavukból hörgések és kiáltások maradtak, zászlóik megszaggatva mind. Kérnének, de félelmed tántoríthatatlan őriz. Ez a gépies mosoly fodrozza fiatal álmaid, míg elkorhad kezedben a hangszer...

…

Lehetetlen vállalkozás 2010-ben szólni a Forradalomról. Lehetetlen és reménytelen vállalkozás átsütni ünnepek és ünnepségek torán, gyilkos lakomákon, ahol nem értik, nem akarják érteni, nem engedik értetni a Forradalom álmát.

Lehetetlen vállalkozás igazat szólni ott, ahol már számtalan mímelt és gúnyos „igaz szó” tiporta sebből vérzik maga az álom is, amiért egykor, csak ott, csak akkor 435 ember lelte halálát, amiért 27 embernek kellett vérbíróságok előtt ronccsá nyomorodni.

Lehetetlen, mintha elhangolt zongorán botladoznék,- akár Ödön Bátyó, még két éve, azon a perzselő délutánon, amint Kedvesemmel hallgattuk -  keresve tépázott dallamokat, lehetetlen emlékeimet hívni Tőle, Hozzá, az Övéihez, Jancsihoz, a jelképpé nőtt, de valójában soha fel nem nőtt sráchoz. Kócoshoz, a tizenhat éves cigánylányhoz, Bizsuhoz, aki konok fejjel rohant a ruszki tankok tüzébe, Viktorhoz, az átállt orosz katonához, vagy éppen Falábú Jancsihoz.

Állok a Corvin köz végiben, a kopjafa tövében, nézek, nézek magam elé, míg felsejlenek a főparancsnok szavai, amint tehetetlenül, sírva, reszketve tartotta az orosz repesztől szétroncsolt lábú és arcú hőst a karjaiban. Ott halt meg, ott jelöli kopjafa az emléket, a fájdalmat a szabadságharcért, amit később Kádár történelemhamisító pribékjei kissé elferdítve gyalázatként róttak rá, közönséges bűnözővé degradálva Mesz János tüzérparancsnok dicsőségét.

Állok, ott a Corvin közben, a nagy filmszínház árnyékában, és látom, amint a messzeségben, Kiskunmajsán, a Maris Puszta 244 udvarán, a harckocsi mellett elvész egy ember, egy nagybeteg szív, amint mellézuhan álmainak, amint megtér a főparancsnok úr Cinka Panna, a kis 17 éves forradalmár otthonába. És találkozik Kéksapkával, Erdős Pistával, Jámbor Jóskával, Gábor Imrével, Renner Péterrel, Sörös Imrével, Zsigmond Lászlóval, Erdész Józseffel, Szabó Lajossal…

Lehetetlen vállalkozás 2010-ben szólni a Forradalomról.Lehetetlen, mert Bajusz és Ödön itthagyta nekünk a nehéz örökséget, s mi nem nőttünk, nem nőhettünk fel a megbocsáthatatlan bűnök megértéséhez. S Te, aki itt állsz most velem, hogy 1956 október 23-ról emlékezz, hogy gyufád lángjával gyertyák fényit éleszd, nem érted, miért teszel úgy, mintha ünnepeink ünnepét próbálnád szívedhez ölelni. Nem érted, mert félsz. És mára már az is mindegy, hogy titkolod, tűröd, vagy tagadod a félelmedet, pusztán, mert az igazat, Pongrátz Gergő, Pongrátz Ödön igazát akarod hallani, olvasni, megérteni.

És újra látod Őt és Ödön bátyót, ahogy végigvezetnek az öreg oskolaépület szobáiban, a végtisztesség lángoló igényével megépített 56-os múzeum falai között. Látod, és érzed azt a végtelen szeretetet, amivel Neked akarja adni, feléd nyújtja az igazak gondját egy kérges öreg kéz, a szabadságharcos keze. Hallod, amint a szomszédos kápolna falaira, agyagtáblácskákra felírt nevek közt kettőt soha nem tudott elfogadni Pongrátz Gergely, a konok főparancsnok. Hallod, amint Ödön, a szelíd testvér mégis megérinti és felfedi a két agyagtáblán Nagy Imre és Maléter Pál nevét.

És újra látod őt, ahogy most 464 agyagtáblácska előtt, a kápolna közepében pihen, örök kétkedést okozva lelkünkben: vajon mi képesek leszünk-e rá?
Vajon megértjük-e valaha, amit immár nem csak hamisít, titkol, gyaláz és eltagad a kígyóvá aljasult hatalom, de kész megünnepelni, dörgölőzve egymáshoz, a „forradalmár miniszterelnök” szobrához, lányához vagy épp az ellenséghez. Miért vergődött élő halottként oly sok éven át az emigrációban, majd itthon e nagybeteg szív? Hazatért, aztán ahogy emlékezett rá, korpa közé keveredve újra emigrált Kiskunmajsára. Vajon, valaha megértjük, miért fordított hátat hazug, aljas, hatalomféltő és kiszolgáló viruló és tündöklő „bajtársainak”, aki szinte mindenben megfeleltek a legyőzők történelmi igazságtételének?

Mert a lelkiismeretünk működése nélkül elvész az igazság, elvész Bajusz  és Ödön öröksége, elvész mindaz, amiért az életben maradottak megszenvedték és megszenvedik a jelen kommunista – kapitalista hatalmát. Mert ők vannak kevesen, egyre kevesebben, létüket a halál, emlékezetüket a kommunista történetírás őrli fel.

Lehetetlen vállalkozás 2010-ben szólni a Forradalomról? Nem lehetetlen, csak fájdalmas. Mert félünk szólni a mérhetetlenül aljas helyzetről, aminek okán fiatalok ezrei vállalták árnyukat a Parlament előtt, ahol elébb sötét lett, majd felgyúltak a fények és kihunyt a gyűlölt vörös csillag lángja. Mert félünk felidézni a tizennyolc esztendős srácot, aki a Magyar Rádió előtt kapta halántékába az első aljas golyót, mely senkit nem védett, csak gyáván támadott.
Mert félünk felidézni a Corvin köz hőseit, ahol 435 ember lelte halálát, az ütközeteket, amiért 27 embernek kellett vérbíróságok előtt ronccsá nyomorodni.
Mert félünk megérteni, amiért Pongrátz Gergely főparancsnok úr egy életre konok, minden aljasságtól elhatárolódó szabadságharcos lett. Mert félünk megérteni, hogy Ő még mindig él, egy jóságos ötvenhatos honlapon és éppen disznókat tenyészt az Alföld kies szegletében...

Az utódpárt aljas pribékjei, a nagy történelemhamisító szocialista brigád pedig tette a dolgát.
Letegezte és megette nagyimrét, malétert, hogy salakjából dicsőséget emeljen önmagának, parolázva orosszal, románnal és a legfőbb diktátorral, az amerikai államok sértődött diktátorával, hazánk nemzeti ünnepére invitálva őt.
Emlékművet épített ötvenhat hőseinek. Ámított és hazudott.

A jelen hatalom sem épít, nem építhet mást, csak cölöp emlékművet, cölöpöket?
Ünnepet szervez ötvenhat ötvenedik, hatvanadik, hetvenedik…évfordulójára, saját újraválasztásának alkalmából, a tökéletes európai csőd útján… Riválisa ébresztőt fúj, majd édes álomra szenderül, de lyukas zászlót egy sem bont, semmiféle szélnek!

Lehetetlen vállalkozás 2010-ben szólni a Forradalomról? Talán nem. Talán mert itt maradt Pongrátz Gergely bőrkabátja és géppuskája a Terror Háza Múzeumban. Talán mert a Corvin köz emléktáblái közt Mesz János hőstetteit és nem egy bankrabló ténykedését böngészhetem. Talán, mert ez a Forradalom a mi utolsó Forradalmunk. S talán mert mégsem volt utolsó…
1956 Magyar Forradalma a XX. század legjelentősebb eseménye volt. A legnagyobb hatalmat, a szovjetek hidegháborús orgiáját, a fékezhetetlennek hitt áradatot állították meg Pesten. Maroknyi elszánt ember. És mi nem felejthetjük el a Corvin közieket, a Pesti Srácokat, a Köztársaság Téri hősöket, a Széna tér felkelőit. És a világ sem felejtheti el hőseinket!

Pongrátz Gergely Főparancsnok Úr, és Pongrátz Ödön Bátyó is elment! Megtértek az övéikhez. Kéksapkához, Falábú Jancsihoz, Cinka Pannához. Meg az örményekhez. Édesapjukhoz és édesanyjukhoz, aki vasárnaponként a templomban Reményik Sándor verseire írt dalokat énekelt. Itt maradt nekünk néhány félbe hagyott feladat, melynek a többik részét nem győzheti le a feledés, a halál, az emberi hatalom. 1956 nem eladó.

Öt éve 2005.május 18-án halt meg Pongrátz Gergely…