Március végén járunk. Ez az az idő, amikor a tél sebeit gyógyítgató falubéli emberek előmerészkednek vackaikból, hátuk mögött hagyva bábjaikat, a viruló tavasz hírnökeit lesik. A szemeik riadtak… Ez a tél is félelmes volt, hóval, jéggel rukkolt elő, felfalta mind a gondosan gyűjtött tűzrevalót. A vermekből ráncos krumpli, fonnyadó répa kerül az asztalokra, pár zsineggé töpörödött hagymaszár. Lassan ideje van a vetésnek, eső hull, és illata érik a tavasznak. Az öregek kendőt, kalapot húznak, diskurálnak, kokettálnak, rínak, dalolnak, megköszönik a tisztességet s a templom után munkába erednek. Tudják, a tavasz komisz idő, hol ragyog, hol bús… mert a születés vérrel és könnyel fátyolos, ünnep a szívnek, élőnek és halottnak menedék…és így lesz törvény az élet, pólyától a szemfödőig. Isten törvénye.

 

A városi ember választásra készül. Demokratikus intézményrendszerét, a társadalmi igazságosság igazságtalansága mögé tolva nem fukarkodik, dühével, átkaival borong, szavakat formál gondról és szolidaritásról, toleranciáról, meg jogegyenlőségről, a gázcsapot nyitja-zárja, tükreit sosem takarja vászon, klimóban ünnepel, ha  terhes asszonya megszül…

 

Gazdasági világválság. Így nevezi, így szól a szükségről, ha a négyzetméternyi spájz közepére tolt frizsiderből kifogy a parizer, meg az akciós joghurt, a bifidusz, az egészség záloga. Fizetéstől fizetésig, lustán leélve napot, nap után. Nem sokat beszél. Helyette virul a televízió, ahol könnyű táncot lejt a csomaggyáros bajuszbankár, szidalmait sziszegi a bukott miniszterelnök, akit városában csak taknyasnak hívtak, midőn a gyár előtt csikólábbal várta a mamát... Sárba döngöl a botoxkezelt múmia, aki talán a koporsóban is azt zengi majd: nem lesz gáz ár em el és… A csapokból kommunális, tisztított és klóros víz csobog, a klozet olykor eldugul és a szemétledobóban elakadt Barbie fején csüng a kolbászvég.

 

Az utcákon a tegnapi lomtalanítás romjait babrálják a hajléktalanok, éthordókkal futkos az ételfutár, s a gyógyíthatatlan vénasszony muskátli csonkot locsol az erkélyládában. A nyugdíjas tanárnő férges kutyáját vonszolja, kutyaszart virágzik a homokozó, az egykori beton játszótér és vasmászóka - erdő utolsó mementója. A kutyafáját! Ez is tavasz. Ez is magyar tavasz.

 

A városi ember fél. Félelmében befizeti a csekkeket és éhezik, félelmében becsatolja a biztonsági övet és szabályokat tart be, ha rendőrt lát. Félelmében vállalkozását veszteségessé teszi, de azért egy pár forint adót befizet, félelmében öltönyt húz, ha invitálja a hatóság. Félelmében kikapcsolja a telefonját, új kocsiját a harmadik parkolóban hagyja és az ünnep kokárdáját a kabáthajtóka helyett a zakózsebre varrja. Virágot a virágnak dobozban szállít, az utcán mogorván, lesütött szemmel halad, nem szökken, nem mosolyog. Figyel rá a Nagy Testvér. És hirdeti, hogy egyenlő, na és egyesek egyenlőbbek… vasárnap délelőtt templomba rohan, gyón, áldozik, bratyizik főnökkel, szomszéddal és pappal, délután szomorúságában felönt a garatra, káromkodik és elkalapálja a családját. Aztán öt napig dolgozik, fuserál, szerez, mutyiz, lop és fejet fájdít, megy gyomrot lyukaszt. Leéli a hátralévő életét.

 

A nő gyermeket szül, mert teherbe esik. Megesik. Bekapja a legyet. Terhes lesz, kihordja és megszüli. Szocpolgyerek, gyesgyerek, gyedgyerek, segélygyerek. Gyerekanyag. A bölcsőde, meg az óvoda befogadja, eteti, itatja, altatja, neveli. Növeli. Iskolába kerül, megbukik, szegény, szerencsétlen pedagógusokat bosszant. Az óvodában kérdezik tőle először: Mi leszel, ha nagy leszel? Aztán majd sokszor az iskolában. Aztán pályát választanak helyette. Megismeri a divatot, a technot, a virtuális világot, mobiltelefonál és chattel, valósághű interaktív játékokat játszik, tamagochit meg furbit nevel. Megismeri sms-ben írva a János Vitézt, meg az Egri csillagokat, tizenkét évesen a szüzességét, aztán az életkedvét veszíti el.

Kipróbálja a vodkát a sört meg a cigit, füvet szív és pucér képeket küldöz magáról vadidegen uraknak, akik a plaza udvarán elégíttetik ki magukat egy Gucci sálért cserébe. Magyarországon él… Valahol, Európában.

A készülődés plakátokat ont a falakra, póznákról vigyorog a leendő kegyúr. Ígéretek, szemfényvesztés a javából. Tudni vélt és szentül hitt tévedések, elbizonytalanító bizonyosságok, a szabadságból szabadossággá torzult élmény kötelezettsége fedi a szemeket.

 

És tabu. Mindenhol és mindenek felett a megmagyarázhatatlan, elmondhatatlan tabuk sora. Tabu fedi az életet, az életfunkciók rendjét. A kisgyermek tabuk mentén cseperedik, míg a tisztaságot az óvodákban parányi zsákból, kisszappannal, kistörölközővel, kismosdóval, kisfogkefével éli meg, s az otthon óriás WC-jét bilivé görbítő ősök térdalatti mocskát taposva szenderedik álomra. Árgyilus királyfi és Tündérszép Ilona helyébe vérfarkasok és ufók költöznek, az ágyikó állatsereglete gnóm fantomokkal tarkul. A nagyszülők pajtivá tegeződnek, a tanítók gonosszá, s az iskolás évek végeláthatatlan büntetéssé, négyzetgyököt vonva, tűnődve a ribonukleinsavak világán, jambikus versformákkal és a mitokondriumokkal.

 

És tabukkal, amikről soha senki nem beszél. Ezek nem titkok! Ezek predesztinált és örökdogma tabuk egy idealista útvesztő kábult zsákutcáinak tömege, az örökségünk!

A világháborúk közti tankönyvek még elbeszélték az Árpád-ház királyainak legendáit, miközben egy másik lapon a szántásról és a boronálásról tanítottak. A kislányok a szalagos fánk anyagszükségletét, a gazdaságos ételkészítés; a takarékos mosás, mosogatás, seprés oldalait lapozhatták. Szóltak az erdők, a tavak fontosságáról, a várak és védművek szerepéről. Nemzet, hon és Kárpát Haza, a nemzetiszín zászló csakúgy izgalmas olvasmányok alapja lehetett, mint a híres magyar utazók, feltalálók megannyi titka. Lehetett szólni a gazdálkodásról, a gazdagságról és szegénységről, bár a munkanélküliség fogalma ekkortájt már megjelent, hiszen az „okos” ember városba költözött… Tanítottak közlekedni, gyalogost is. Meghatároztak magyart, tótot, svábot és cigányt, s akkor még lehetett olvasni a négerek fajgyűlöletéről. Mindezt tabuk és örökre lezárt titkok nélkül. Egy letűnt világban.

 

Ma válság van, tönkremegyünk. Tabu. Kilakoltatják a szomszédjainkat, a bolt bezár, mert tönkrement. Tabu. A ciklusok óta parlamenti képviselőként foglalatoskodó ügyvéd a harmadik házát vásárolja meg. Tabu. Repülőgépek rohannak a légterünkön át. Izraeli gépek. Rutinfeladatot végeznek. Tabu. Mert bármit is írnék, holokauszt tagadó volnék, az meg tabu! Tényőn egy családot kiirtanak. Ott, ahol a környékbeli falvakban a városokból kiköltözöttek áramot vezetnek a tyúkólak kerítésébe, mert a cigányok úgy is lopnak, ha a gazdasszony a tyúkólban alszik. Talicskán tolták ki az udvarból a gazda disznaját!… De ennél sokkal jobb úgy tudni, hogy a családot az apa öli meg, majd felvágja az ereit, szíven szurkálja magát, de miután még mindig él, berántja néhányszor a motorfűrész motorját, majd gázt ad és lefűrészeli a saját fejét. Ott nem járt idegen! Nem járt cigány! Tabu. A Rendőrség azonnal tudja a választ. Elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha cigány családdal teszik mindezt! Nemdebár? De a cigánykérdés tabu! Kádár jó dumája! Romaügy! És tabu a szexualitás, tabu az aids, miközben gyermekek buliznak éjszakákon át a szülők összekuprgatott pénzén a szórakozóhelyek mélyén, miközben motorokon, autókon rohangálnak eltartott suhancok… Tabu! A fiatalságot az eszméléstől féltő leendő legfőbb kegyúr vajon miféle jövőről vízionál? Mert nemzettársaink csak tabuk nélkül sarjadhatnak! A bűn bármilyen parányi, bűn marad, s a tabu jótékony árnyéka csak árthat, sunyít! A tabuk nélküli világ felszabadít!

 

Bűnbocsánat. Üdvözülés. Így hívták évszázadokon át az ember legfőbb értékeit. Amikor még nem volt falusi és városi ember és nem volt tabu. Nem volt nép, csak nemzet. Volt Haza, tisztesség, becsület. Az Isten adta, és példázata erény volt. A félelem és aggodalom helyén gondoskodás lakott. A szívekben összetartozás és szeretet.

 

És a bajban ismeretlen volt az egymásra mutogatás és a gyűlölet!

Valahol a tanyák távoli zugában készülődik a láng.

Parányi templom, egy szív burka.

Adjon az Isten: Szebb jövőt!