Hónapokkal ezelőtt történt, az Alpok lábainál megbúvó parányi ékszerdoboz, Kőszeg közepén, az S P betűvel kezdődő és A R névre végződő – 0% hitelrontás! - áruházba vitt sorsom, vagy ahogy a köznyelv mondaná - bevásárolni mentem! Mint rendesen!

Mielőtt a Kedves Olvasó azt gondolná, megbuggyantam a vidám választásoktól, sietve leírom, ez a fura cselekedetem még nem inspirált volna, hogy sziporkámat a Neményi.netre tűzzem! Mindössze annyi történt tehát, hogy jó magyar szokás szerint elballagtam a közértbe! Hogy a magyar minimálbér egyharmincad részén átverjem magam némi romlott és leárazott felvágott félével, takarékos moslékkal, maradékok és ízfokozók, no meg tartósító szerek hulladékbázisával… Van ebben valami gyönyörű, nemdebár! Az ember – már, ha kalandvágyból itthon maradt magyar és túlélte a huszadik századot -, megtömheti magát némi döglött mocsokkal, zsírbázissal, csirkebőrrel, libamáj ízű állományjavítók ölelésében.

Ihat rá foltokban gyümölcshús darabokat és földimogyoró granulátumot zanzásító szürkéshányás színű ivólevet, s ha még ez sem volna elég, ihat tablettás bort. Koccintóst, jó nagy flakonnal. Hűazannyát! Virtus Maximus!

 

Tolom… tulogatom én ott a kocsikámat, igyekezve, hogy mindent vegyek, amit nem szabad volt elfelednem, s ókor a tengernyi áru pazar választékából bíz, fölnézek én! De milyen szerencse ez! Mert így a huszonegyedik század nyilvános, multi-kulti szórakoztató bódéjában, a közértben, az élelmiszer áruházban, íme valódi csodákra bukkanok!

 

No, ismét felhívom a Nagyérdemű figyelmét, hogy mindez pusztán egy bevásárló turizmus-feeling, egy éppen-csak-hogy költészetecske, mindössze pár ezer forintocskáért… de mindezért cserébe, ott az áruházban egy pillanatra átélhettem a Ráczné elvtársnő előtt,az 1956-os „ellenforradalomból”  jelesre diplomázott általános iskolai történelem tanár eufóriáját! Révedésem a földbe gyökerezéstől a megvilágosodásig, mint villámcsapás döntött derékba, ámde oly kicsinyke ez a világ, benne Kőszeg és benne az élelmiszer áruház….

Jaj, mit szaporítom itt e szókat! Hajh!

Akár bagatellizálhatnám is az események sorát, de ott, a sorok egyikében és másikában is egy-egy kedves ismerősöm orcáját pillantottam meg. No itt a döbbenet!

Úgy a házi tészták és étolajak magasságában mélyedt kutatásaiba professzor Dr. Pusztay János és kedves felesége, míg a Kínából importált fokhagymák és a francia burgonyás zsákok magasságában professzor Dr. Bakay Kornél vásárolgatott. Szép volt akkor ott. Olyan idilli.

Nos, ha valaki nem jött volna rá, itt e metaforák és allegóriák által homályosított szösszenet fordulatában, hihetetlen csatát vívtam magamban, vajh, kinek köszöntésével illessem elébb boldog lelkemet. János, egykori főigazgatóm, az Uralisztikai tanszék vezetője, a jó öreg finnugor atyamester és Kornél, egykor volt, múzeum-béli vezetőm, akinek könyveiből megtanulhatjuk, kik vagyunk, s honnan jöttünk… mert nincs közünk a finnugor dogmákhoz!

 

Szóval egy légtérben gyülekezvén tűz és víz, a viharok előtt álltam! (…)

Mert immár én is a beidegződéseim áldozata lettem! Egy vén szamár!

Állásfoglalásra  kényszerített egy pénteki bevásárlás, döntést kellett hoznom e jelentős horderejű kérdésben… finnugor vagy nem finnugor…de lám, a bölcs gondoskodás mindent megold!  Míg a hírességek ünneplésén hezitáltam, győzködve magam a tanult igazságok és gazságok felett, mindkét fent nevezett úr csendes biccentését begyűjtve a kígyózó pénztársorba álltam. Távoztak és én is bevégeztem a bevásárlást. Átverve magam! Odahaza kipakoltam a bevásárló szatyrot, eltűnődtem minősíthetetlen életünkön és fájt valami… megmagyarázhatatlanul! Belekomorodom! Belebolondulok…

***

855.436 ember. Ennyien voksoltak a Jobbik mellett a 2010. évi választások első fordulójában. Ez az adat azóta számtalan interpretációban körbeutazta már a Földet. Akadt, aki meghatódott, volt, aki belehalt és megint mások az elégedettségük mosolyával illették az eredményt. Csak így tovább! Fog ez menni! Akadnak, akik a keresendő szövetségesekről, mások az egyedüliség győzelméről papolnak. Talán csak a jó öreg falusi bácsik nem szólnak, mert tudják, a csöndjeik mögött megbúvó tapasztalat drága kincs! Mert ők a nemzetre voksoltak, mert elegük lett a hazugságokból, a lemondásból és a hitetlenségből. Anyókáikkal imára kulcsolják kezeiket és megköszönik szépen, amit a Megváltó adott…

 

Mi volna hát, ha nem próbálnánk, mindig, buta konspirációink foglyaként újra, meg újra elbukni, fuldokolni akkor is, ha már elült a zápor!? Mi volna, ha megtanulnánk és megtanítanánk nemzettársainkat újra élni?! „ Mert az élet él, és élni akar!”  Nem az a dicsőség, ha a halott oroszlán felett ült tor közben újra, az oroszlán torkára állunk, de a közös diadal csodálatos! Tanítsuk meg újra örülni a nemzetet! Úgy, ahogy a székelyföldi öregember tud örülni a csöndnek, az esőnek és a születendő gyermeknek, a gyarapodásnak!

 

Az egyszerűség, az érthetőség, a szívből jövő szavak ideje elközelgett.  Ne várjunk hát indokot és magyarázatot 855.436 Magyar Embertől! Ne várjuk, hogy rögtön úgy váljanak magyarrá, hogy mindent megtagadnak a múlt hordalékaiból, de segítsük, tanítsuk Őket, a jövő a közös jövő kapujában állni! Igen, lesz közöttük, aki már mindent tud, aki illúziókon, álmokon túl, valódi meggyőződésből voksolt, de szeretettel és méltósággal minden nemzettársunk a magunkfajták közé jöhet! Most rajtunk a sor. Tegyük rendbe a jelenünket, és tanítsuk meg a múltat. Az őstörténettől a tegnapig kell, hogy türelemmel tegyünk rendet!

 

De először napjainkon a sor, mert ma ott állunk az életünk áruházaiban, fillérjeinket morzsolgatva, beosztva, lemondva minden értékről, adózva a mammon szörnyű oltárán!

Példát mutatva, példabeszédeken át, lefordítva a magyart is magyarra, őszintén ölelve válhatunk a jövő nemzedékévé, gyermek, aggastyán és fiatal!

 

A választás várakozásaiban idegessé, gyűlölködővé, türelmetlenné váltunk. Annyiszor és úgy csaptak be, hogy hitetlenné és ostobává zsugorodtunk bölcselet, humorérzék és felszabadultság híján! De a valódi kihívások most következnek. Tudnunk és éreznünk kell, hogy mindannyian Mária Országának, a Kárpát Hazának vagyunk a gyermekei. De legyünk türelmesek és meséljük el azoknak, akik még nem tudják, miért Mária Országa, miért Kárpát Haza a mi hazánk! Mondjuk el türelmesen a magyarok őstörténetét, de ne gyűlöljük, aki a régi dogmákat fújja. A mi igazunk megvédi önmagát! A Szent Korona Tana, a Magyar Nemzet fogalma, Nemzeti Imádságunk sorai szerető, megértő fülekre lelnek, ha elmúlik az önzés, a csalás és az idegenek szolgálata.

 

Álmunk a jövő áruházaiba újra friss magyar gyümölcsöket, hagyományos tejtermékeket és ízletes húsárut varázsol, ahol a sorok közt újra békén vásárolhat János és Kornél, és a magunkfajták. És újra helyesen szól majd az Úr imája: „…ne hagyj minket kísértésbe esni, de szabadíts meg a gonosztól…”

 

Talán, még tényleg nem késő…