Kedves Gyerekek!

Ma este az igazságról mondok nektek szép mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen innen, ahol a kurta farkú malac túr élt egyszer majdnem kilenc millió szegény ember.

Ez a sok szegény ember csak úgy nézett ki az ő szegény fejéből, hogy micsoda dolgok is történhetnek mostanság körötte.

A dombokon nem volt rét, sem szélben ringatózó búzakalász, a kosárban nem bégettek báránykák, a lankán nem legelésztek sem aranyszőrű, sem ezüst szőrű, sem bronzszőrű, de még bizony bocitarka tehenek sem… nagy üresség tátongott a falu határában, ott, ahol réges-régen a tejipari üzemek álltak.

A baromfiudvar üresen állt, gyöngytyúkot, kakast, libát vagy kacsát bíz hosszú esztendők óta nem vittek már oda, no, hiszen, minek is vittek vóna, ha búza nem terem, még éhenveszik a jószág! Ejh, hogy a kórságba is feledhettem el, ott bíz már baromfiudvar sem vót, mert azt még a mesebeli baromfinátha idején mind elbontották…

Szegénység, csönd és levetett gúnyák, kifosztott házak meredtek a népek városaiban, a falakon a gyűlölet szavai égtek, az otthonokban villódzó kalitkákban dögkeselyűk ordítottak…a városlakók nyakába ólombilincset feszített a pénzváltók és vámszedők serege, asszonyaik méhében a bűn fogant…

Ott, a szegény emberek között történt bíz a csúfság, hogy néhány öreg, kik még a nagyapjuk nagyapjánál is vénebbek vótak, nótázni, meg táncot ropni mentek a nagyméltóságú király uraság háza elejbe.

Emlékeikben ott éltek még jajdulások és rándulások, a mindenfelől zengő égi menkű villódzó dörgedelme, regéltek tizenhárom nemesember szélbe hajításáról, szóllottak egynek sírbul emeléséről és méltó földbe engedéséről, oszt ezen a napon mégis egynek gerjedelmétől ittasulva özönlöttek a nagy palota elé, látni az öszödi átok csönddé töpörítését.

Volt ebben a házban egy kicsi királyfi. Szavára kapuk nyílottak, lobogók lobogtak, úgy hírlett a nagy veszedelmek idején tán kiereszti a hangját… jött is, szóllott is, megmondta bíz az igen nagy igazat, oszt dolgavégezetlen hazazavarta az ő népét…

Így esett, hogy a nyáj elbitangolt. Nem volt immár pásztor, sem terelő jószág, csak esők és szelek, csak égzengés és kiégett pusztaság.

Volt, ki tudni vélte, hogy az átok örökkön megmarad, de voltak az őrzők, kik emlegették a fényt, a szeretet erejét, az igazságot, a minden hatalmasság fölötti szent koronát, melynek igazát hitték és tapasztalták a sokat látott öregek és a hadak iramainak igazítói.

És az átok felégette az utcákat, megbecstelenítette a jövendőmondó, bölcs látókat, farkassá változtatta az engedelmeseket. A koldus papokat behajtóvá, az igazság védelmezőit hóhérokká változtatta, nekik már kín volt a szolgálat és csak az átkot védték a jel alatt…olykor jel nélkül.

És akkor megjelentek a harcosok.  Arcukon jeltelen ragyogott az elszántság, szemükben láng lobogott. Rájuk rontott az átok, nyomukban sár, vér szaga szállt, és az átok maga alá gyűrte, felzabálta a dicsőségüket.

A sátán kalitkái hazudtak. Reggel, délben és este. És a harcosok színeit kékké mosták, zászlóik piros-fehér csíkjait vérrel festették vörössé, és csizmák tapostak a Szabadság betűin, míg a kardlapozó lovasroham féktelen dühével végigrontott a békesség útján…

Az őrzőket megbilincselték, nyakukba táblát kötöztek, így állították piedesztára a gőg áldozatait. Csőcselék. Ez maradt immár a nevük, és többé senki sem szólt róluk, mint a harcosok népéről, a láng őrzőiről.

Bűn lett a harc, szégyen a dal, a vers. Mesékké töpörödtek a dicső mondák…

És már senkinek nem jelentettek semmit a lámpavasak… a fényforrások tartószerkezeteivé váltak, bambán, szürkén, álmosan…

A kicsi királyfik felcseperedtek. Trónra ültek és rendíthetetlenné váltak. Új szolgálóikat  megvásárolták, füleiket vattával tömték, szemeik elé üveggömböket hordattak, hogy látásukat a fényességes kincsek felé fordíthassák.

Az igazmondók csönddé váltak, a bérkiáltók hazugságokat fröcsögtek és a kitartottak immár ökökkön védelmük alá kerültek. Az emlékeikből egyenként törölték a dicső álmokat, helyükbe a mammon filmjeit kódolták.

Így történt, hogy az a sok szegény ember egyre csak bámult kifelé az ő fejéből…

Megtanították félni, lemondani és tűrni, a szabadság madarát megkopasztották, tollaiból a kényelem puha párnáit tömték. Útjaikból a gyötrelem gödrei emelkedtek, s hulltak alá, vizeiket vörös méreg szennyezte, s otthonaikat lassanként mind átadták önként a pusztító patkányoknak.

És azok, ott, fogyni keztek, fogytak egyre, míg egy szép napon magára maradt az utolsó. Csak ült, mozdulni nem mert, már nem emlékezett a múlt dalaira, nem tudott a dicsőségről, sem a vének lángjáról. Olykor körülvették sokan. Látogatták rendre. Rácsain tábla virított, valahol ott, ahol az etetés tilalmát hirdették a legyőzők nyelvén.

Magyar.

És már senki nem tudott róla semmit. Itt a vég…fuss el véle!

Ha az igazság fontos lett  volna, az én mesém is tovább tartott volna. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket…gyerekek.