Pongrátz Gergely a Jobbik megalakulásakor a következőket mondta:

„Kedves Barátaim, kedves fiatalok! Azt hiszem, mondhatom úgy, Kedves Gyerekek!

 

“A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak szermélyes boldogulása így kívánja.”

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin a kommunistákról

 

Vajon, mik lehettek azok a jelek, amelyek visszavonhatatlanul arról árulkodtak, hogy „magunkfajták” lettünk? Emlékszünk azokra a csikorgóan hideg április negyedikékre, amikor a felszabadulási L emlékmű tövében minden jobb sorsra érdemes középiskolás ott tolongott és várta az ünnepélyes KISZ avatást. Mi akkor mindig sajnálatos módon megfáztunk. Mi kérem olyan nagyon náthásak lettünk, hogy majd belehaltunk! Otthon feküdtünk a szövődmények elkerülése végett… Emlékszünk arra filozófia záróvizsgára, aminek már a kezdetén ránk mosolygott a tanszékvezető matróna, és tudatta, hogy személyesen töltötte ki a párt tagkönyvünket, mely eredményes vizsgánk jutalma. Nekünk ekkor nem állt módunkban egyetlen tételt sem felidézni, így UV-t igényeltünk. Kétszer is egymás után. Aztán emlékezünk az első munkahelyünkre, ahol a vezérigazgató elvtárs rendszeresen elvtársnak szólított minket és ilyenkor mi csendben dúdolni kezdtük, hogy: I cant get no satisfaction, I cant get no satisfaction… És persze hamarosan új munkahely után nézhettünk. Megnéztük mind a huszonnégyet! Egymás után persze…

 

Aztán emlékeinkben felidézhetjük azt a nyarat, amikor friss diplomás történészként a Balatonra igyekeztünk… Autóstoppal persze. És vagy fél óra várakozás után felvett egy osztrák rendszámú Datsun. A sofőr hamarosan elmesélte, hogy Erdélyből disszidált, még hatvankilenc nyarán… Később megkérdezte, tudjuk-e, mi az a demokrácia? Mi mesélni kezdtünk népuralomról, meg a szó jelentésének eredetéről… Erre a férfi csak annyit mondott: „Demokrácia az, amikor valahol jogunk van éhen halni!”

 

Ezután,  többé már nem kívántunk előhozakodni a történelem tanári diplománkkal, amit a megyei első titkár feleségénél védtünk meg az 56-os ellenforradalomból…

 

Egy másik nyárra is emlékezhetünk, amikor a sárvári Diákírók és Diákköltők Táborában összeismerkedtünk Dinivel… Azt a narancssárga kicsit foltos pólót nem felejtjük el. Dini itta velünk a fröccsöket a Tinódiban és közben mesélt, tanított, magyarázott és szívta a talpas cigiket. Azokat az estéket nem lehet elfelejteni… Csengey Dénes mélyrepülései magyar emberré faragták bennünk az addig álmodó poétákat, és András Laci kokárdája egyre messzebbről csalogatta elő a rend tányérsapkás őreit… Megtudtuk, kik a kommunisták. Azt hiszem, akkor lettünk először igazán árvák… És magyarok!

 

Aztán jóval később, kétezer kettő pofára esése után kicsit alább hagyott viktor, viktor, viktor… szóval kétezer három augusztusában hazafelé jövet Szegedről, ahol Kiss B. Attila áriája és húsz percen át dörgő tapsvihara mentén meghallgatni kényszerültünk Maria de Montserrat Viviana Concepción Caballé i Folc nótáit, meg a hillerpisti nyalakodását a Dóm téren… szóval, hazafelé jövet megpillantottunk egy méretes feliratot. 56-os MÚZEUM…

 

(…)

 

És most megpróbálom a legpontosabban felidézni, kik azok a magunkfajták!

 

Álltam a kapu előtt. Akkor még nem tudtam, hogyan működik a madzag. Ami a zárat mozgatja. ( Mert két madzag van, az egyik a zárat nyitja, a másik a Corvinban állt egykori üteg csövét nyitja és zárja…) Szóval álltam, néztem befelé. A tanya sárga falát láttam, a hatalmas MÚZEUM feliratot és egy óriás pásztorkutyát. Jött felém és csóválta a farkát. Nem féltem, láttam, hogy cinkos, vagy legalábbis kapott már némi reggelit…

És akkor megállt mögöttem egy kocsi. Hátra fordultam, láttam, hogy egy amerikai rendszámú Honda. A sofőr egy valahonnan ismerős, bajuszos, ősz férfi, udvariasan kért, húzódjak odébb, és már nyílt is a kapu, s a Honda bejárt az udvarra. Elindultam én is, mint akit hívnak, mentem egyre a kocsi felé, amiből fürgén, szinte súlytalanul szállt ki a bajuszos… A Bajusz.

A döbbenettől alig bírtam megszólalni. Láttam már pár képet róla, vonásait ismertem, de most éppen öleltük egymást az udvar legelején, Ő édes fiamnak szólított és én, ha jól emlékszem főparancsnok úrnak. De mire észbe kaptam, Ő már tegezett és befelé invitált… Akkor láttam először Pongrátz Gergelyt. Akkor öleltem először Bajuszt és csakhamar Ödönt, Ödön Bátyót, aki annyi kézcsókot adott Krisztának és aki úgy zongorázta Reményik Sándor megzenésített verseit a hálószobában, mint senki más…  Beugrottam pár percre és három óra múlva úgy távoztam, hogy tudtam, mostantól ez a MÚZEUM a második otthonom. Itt váltam elhívottá. Legalábbis azt hiszem, ez volt az a hely, ahol megtudtam, hogy nem jobboldali vagyok, hanem nemzeti gondolkodású… Felszereltek könyvekkel és a legfontosabb mondattal, amit barát a barátnak, bajtárs a bajtársnak ad át: A haza nem eladó! Tanulhattam!

És utána mentem, mentem, vittem magammal a gyermekeimet. Panni a pásztorkutya rabja lett, Áron úgy vette magára Gergő kabátját, mint valami palástot. Szerettünk ott lenni. Eltemettük Gergőt. Elbúcsúztattuk Ödönt… Juhász Pali vigyáz mindenre. Szeretünk ott lenni. Harangozni a kápolnában, megigazítani az apró lyukas zászlót. Szerény, egyszerű hely Mária Major, ott Kiskunmajsán. Marispuszta, ahogy Gergő hívta.

 

És amikor mesélni kezdünk a forradalomról, a Pesti Srácokról, valami minduntalan megmoccan ott a szívünk tájékán. Valami különös melegség járja át a testünket, amikor Székelyföldön járunk, és fáj, amikor Bizsu a hazugságait még azon a napon elmeséli, amikor már nem tud válaszolni a két Pongrátz…

 

Mi tudjuk, hogy nemzet és nem nép vagyunk.

Mi tudjuk, hogy a forradalom a világháborútól mentette meg Európát, mi tudjuk, hogy a Corvinban soha nem voltak fasiszták.

Mi tudjuk, hogy a magunkfajták, a csőcselék ideje elérkezett. Ahogy II. János Pál is tudta: „Ne féljetek!” …és tényleg: Magyarország a Magyaroké.

 

Ezt én egy örmény-magyar szabadságharcostól tudom!