"Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol a vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak, éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk-gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Õk is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen.

És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebből lett csak az igazán nagy felháborodás a patkányok között. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! – És föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, fáknak, az állatoknak és a madaraknak - még a virágoknak is - hogy a ház nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, kicsépelte a szél.

És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat. Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Õszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire megjött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük."

(Wass Albert)

 

Amikor vagy másfél hete elolvastam a történelemtanár dolgozatát „a jobbik sajnálatos válságának okairól”, szándékával ellentétben nem kaptam fel meghökkenve a fejemet, nem szaladtam a patikaszekrényhez, nem kezdtem darabolni az ereszcsatornát és nem téptem ki kedvenc macskám szőrét sem. Már nem!

 

Előbb annak rendje s módja szerint gyűjteményembe töltöttem írását a Lipusz.doc file mappába, majd megreggeliztem komótosan némi budget parizert tartóskenyérrel, másfeles tejes vízzel, aztán udvariasan megköszöntem Zsoltnak az írást. Azt hiszem összebarátkoztunk. Két történelemtanár…

 

Wass Albertnek is megköszöntem, már többször a patkányok honfoglalásáról talányosan nyitva hagyott iratát. Tűnődöm rajta, olykor elolvasom újra. Sajnálatos -  de ma már a történet egy ódon plágiummal lezárható:

 

Elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük. Levelet írt a Vidékfejlesztési Minisztériumba…

-Mindennel megpróbálkoztam, amit az Önök könyvecskéje ajánlott arra, hogyan lehet megszabadulni a házamat elözönlő patkányoktól. Minden tanácsukat megfogadtam és gondosan betartottam. Ennek ellenére a patkányok tovább szaporodnak. Mit tegyek?

Postafordultával az ember kézhez kapta a választ:

-Tisztelt Uram! Ha Ön megpróbálkozott mindennel, amit tanácsoltunk Önnek, és még mindig szaporodnak a patkányai, akkor már csak egyetlen dolgot tehet - megtanulja szeretni őket!

 

Valahogy így van ez Zsolt! Dolgozatod sértő és gyalázatosan igaz sorai után menekülnöd kellett fészkedből, mert az történt pontosan, ami írásod alapja volt – a selejt bosszúja, a „senki nem ért semmit” kardja lenyisszantotta a fejedet! Segíteni próbáltál kintről befelé.

A számodra fontos Jobbik házának falába fészkelődött patkányokról merészeltél írni!

Köszönet érte! A Jobbik nevében főként! Bár ezt a Jobbik nevében illett volna megtenni!

A válasz a persona nongrata jelmez megérkezett…

 

Ez a mi westbalkánunk semmit nem ért.

 

Szép!

És ennyi untig elég!

 

Az okosságokhoz muníció, a munícióhoz extázis, az extázishoz pedig legalább körülmények kellenek!

 

Ismail Galaal (1914-1980) szomál (Afrika) költő 1962-ben arról számol be, hogy
Kelet-Afrika pusztáin tevekaravánok tábortüzeinél a magyar szabadságharcról énekelnek olyan törzsek is, melyek Európáról sem igen hallottak. Barátom! Rakj tüzet itthon! Ott sem lesznek körülmények! Lelökik a vidéki sanzont, dörög némi bikicsunáj – már, ha ebben a rohamban még fáj ez valakinek -, aztán a Bunkócska után, már elegendő Rush és pálinka hatására elbömbölik a Székely himnuszt, ahogy tették azt fél évszázadon át az elvtársak…

 

Na most Te leírtad, hogy az az utolsó erőd, a nemzeti radikális oldal parlamenti pártja – micsoda guszta képzavarokat bírok én összehozni…sic! – sajnálatos válságot él át, választóik bizony csalódnak és a „haverok buli fanta érzés” elsöpri a valódi értékeket. Hát ez az! Ez az extázis! De már rég nem sajnálatos! Na ez az ami sajnálatos! Itt a sztriptíz a tangával indul! Semmi selyem, semmi tüll. Se rúd, se neccharisnya! Bugyi és borotvált altáj!

Az extázishoz nem kell jeltolmács, valahogy mindenki érti. S a nép lájkol! Odabök, meg vissza! Ez a valóvilág, amiben végre mindenki önmaga lehet! Minősítés, mérték, érték és norma nélkül, szabadosan és közben bemagolt strófákat darálva! Akár a fülkékben…

 

Menekülnöd kell, már nem vagy jó, mert őszintén írtál a félelmeidről, muníciót vittél az extázis közelébe, példát, aggodalmat, gondoskodást…karnyújtásnyira voltatok az okosságtól! És látod, ez volt a baj! Velük voltál volna boldogan…

 

( Istenem, de régen volt, mikor Menyhárt Jenő belerondította az éjszakába a to be or not to be, that is the question, I can’t get no Satisfaction érzését! )

Fellázadtak mind a fészeklakók, kivetettek, mert bevetetted a meztelen a király effektet, elrontottad az extázist, a nyugit, ami mindent elken. Sajnos hiába tették, bár törvényeik szerint ez volt a dolguk!

 

Hiába tették, mert a dolgozat sajnos nem a Jobbikról szólt!

Magyarország a párt neve!

Vagy öt esztendeje riadtan keresett meg egy „vállalkozó”, akit fölzabálni készültek a haszonleső hiénák! Segítséget kért, én megtanítottam helyesen gazdálkodni. Megtanulta. Először engem rúgott ki és persze nekem nem fizetett semmit a munkámért!

 

Most Te is tanítani próbáltál extázisról, munícióról és okosságról. Ez ma sem járható út! Ma már végképp nem az. Ez az extázis fészke, egy baromi nagy dzsungel! És ez így valamiért valakiknek nagyon jó! Gondolj bele, három hónappal azelőtt, hogy a lakosság tizede utcára kerül, már senkit nem izgat három agyontaposott gyerek!

A huszonegyedik század legújabb kérdése: ha szórakozni engedem a gyermekemet, a) hazaér, b) meghal. Na milyen? K…va jó a buli, k…va jók a csajok, k…va jó a zene!

És látod, barátom, Te ebben a showban előhozakodsz a jobbik sajnálatos válságával! Eke és só! Na meg taigetosz! De nem esélyegyenlőség, szabadosság!

 

A magyar ember egyedfejlődése az elég a korlátokból, buli az élet érzésből csírázik, majd burjánzik a bármire képes vagyok oldalán, végül az első betonkemény pofon után belesüpped a semmit nem érek érzésbe.

 

Egy biztos. A mi tábortüzeink – már, ha olykor még gyúlnak! – már nem döngnek daloktól a magyar szabadságharcról! Évek kellettek, míg az ellenforradalomból népfelkelés, a népfelkelésből forradalom lett. Ma meg a pesti srácok így nevezik: katyvasz.  Ugyan, miért is kellene néhány száz embernél többnek tüntetni Gyuriért? Egyáltalán, kicsoda is a magyar népnek Budaházy György?  Mert a hatalomnak nyilvánvalóan gyanúsított, majd vádlott, végül rab lehet! Nincs más mód, az extázistól a munícióig! Hol vannak a Pesti Srácok!!! MÚK?

 

Akkor, valamikor régen, amikor a nemzet lassan néppé változott, amikor a határokon túl rekedtek nem beszélhettek, még beszűrődhetett olykor némi fény! Ott még tudtak valamit az okosságról. Ahogy az őrvidéki ember mondja: kintről beszéltek benek!

Akkoriban úgy vélték, kor kell a bölcsességhez. Ma meg tudjuk, hogy nem az idő játszik velünk! Mi szórakozunk vele, mulasszuk, várjuk, hogy elteljen. Itt semmi nem az, aminek hívják! A rendőr szolgál és véd, az orvos gyógyít, a miniszter irányít - , holott tudjuk, hogy a rendőr tőlünk véd és nekik szolgál, az orvos az élettel összeegyeztethetetlen folyamatokat indukál és, hát a miniszter, akinek neve is mutatja, mit kellene, hogy tegyen – senkit nem szolgál!

Akinek nincs munkája, mártírként viseli büszke bélyegét: munkanélküli. Ha dologtalannak bélyegzem, megsértődik. Elmesélem neki, hogy száz esztendeje a munka nélkül vergődő útra kélt és ment, mendegélt, míg mehetett szerencsét próbálni! Ma a szerencse túl kockázatos. A kötelet kifeszítették, a manézs rettentő magas, se rúd, se védőháló nincs! Showtime az egész!

Megtanítom az öngondoskodásra, átadom a régiek tudását és csak a költségeimet kérem érte…pár hét múlva följelent, mert ő munkát várt a pénzéért, nem jótanácsokat! Én, aki segíteni akarok, így válok csalóvá. Csaló itt mindenki, aki gondolkozik! Extázis kell! Lesz…

 

Egymillióan várakoznak és félnek nagyon. Nem tudják, mire várnak és azt sem, mitől félnek. Mindenük odaveszik, amiért az életben valaha, valamit tettek. Bankoktól felvett hiteleik kamatait megtriplázó igazságosztók jönnek és felzabálják őket! Utcákon, tereken ténferegnek majd, s talán beköszönt a nyár is…és lám, senki nem fagy meg!

Az árverezés nem annak az egymilliónak a dolga, mégsem másoknak, csak nekik fáj, ami fáj.

Nem beszélünk róla. Akkor nincs is!

 

Kihunyt a szolidaritás gyertyája. Nincs testvériség, barátság, összetartozás és ami a legrosszabb, nincs szeretet!

 

Lipusz Zsolt megírta a dolgozatát, amit így zárt: „ Roppant tragikus és az összmagyarság számára végzetes lenne, ha a tradicionális értékelveket valló jobboldali radikalizmus zászlóshajói egy évtizeden belül immár másodszor futnának zátonyra.”

Úgy gondolom, az aggodalomra semmi ok! A zászlóshajó illúziója rég elszállt. A tutaj annak rendje módja szerint halad… A magyar nép éppen mindeddig leggyötrelmesebb szabadságharcát vívja. Csak, „sajnálatosan” nem tud róla!

 

 

Utóhang: Egy nappal Lipusz Zsolt cikke után Vona Gábor az alábbi írással üdvözölte a Jobbik szavazótáborát:

 

Az igazság szabaddá tesz

 

Január 10-én, hétfőn a Jobbik megnyitotta modern formában megtervezett és kiépített sajtótermét. A megnyitó sajtótájékoztatón kifejeztem örömömet, hogy Pongrátz Gergely portréjával a falon végre kulturált helyen tudjuk fogadni a sajtó munkatársait gondolataink közlése céljából.

 

Tessék mondani, Gergő mit szólt volna e történethez?