Az egyre rövidülő emberi élet határkövei között jócskán akadnak a létezést pozitív módon befolyásoló tényezők. Naponta egyre többször hallunk az egészséges táplálkozásról, a testet formában tartó kondicionálásról, a kényelemről és a civilizáció számtalan előnyéről, melyek a jól publikálható boldogság-érzés láncolatát építik a „rohanó életet élő” emberek köré. Negatív hatásai rég ismertek a stressznek, mint az emberiség ádáz ellenfelekkel vívott harca megtestesítőjének, a pénz birtoklását illetve nélkülözését a mindennapok feladatai köré csempésző démonnak; ugyanakkor egyre több és több ember életét rövidíti meg a félelem, mely nem következmény, de termék, a hatalom cinizmusának hordaléka.

 

Jól emlékszem a botladozó kisgyermekre, aki az arborétum gyepén mérte pajkos köröcskéit, száguldva bokortól fáig, az őt boldogan szemlélő szülei örömére. Kacagott a májusi nap és a parányi gyermek; a gerlék búgtak a tölgy ágain, a patak csobogott és a távoli csorda lusta trágyabűze lengett be mindent a szinte szélcsendes délutánon. Rég volt. A gyermek rohant, egyre rohant és útjába csalánliget, egy egész csalánerdő virult, nagy, zöld levélhalom. S míg a gyermek kacagva, gőgicsélve futott egyre, az édesanyja halk sikolya szakította félbe ezt a békés monotóniát! –Vigyázz Palika, megcsíp a csalán! Fájni fog a kis kezed!...

 

És lám, az addig békésen csalánt legelésző kisboci visítva, ordítozva szaladt édesanyja ölébe, ahol kisírhatta a sok fájdalmat és viszkető csípést, amit a rengeteg csalán okozott. Sírt, mert ez volt a dolga, hiszen ezt üzente a szerető gondoskodás, az életre szóló félelem tudománya.

 

Az általános műveltség megszerzését áhító gyermek ma is a békességről, szeretetről, az embert emberré emelő szolidaritásról és törődésről tanul a bimbódzó élet jó pedagógusaitól; aztán rögtön, ahogy a divat és a modern élet álarcai lobogni kezdenek a háborúk, a harcok, az erőszak, a győztesek és vesztesek világa kezd tombolni, előbb játékok, filmek, majd a valóság megnyilvánulásai által. Az élet idusát elérve falak és torlaszok, barikádok emelkednek mindenütt. Születés, óvoda, iskola, középiskola, fal és ellehetetlenülés. Aztán talpra-ágaskodás, beletörődés, megújulás, lemondás és bizakodás, aztán újra fal és barikád. Párválasztás, otthonkeresés, gyermekvállalás, lemondás, beletörődés és fal, fal, barikád, bankhitel, törlesztés, eladósodás, végrehajtás, árverezés, kilakoltatás, gyomorfekély, szívinfarktus… Mi leszel, ha nagy leszel? – Roncs, félelemben élő, felhasználható lény, konzum-idióta és kispolgár, divatmajom és homeless, kéregető kéz egy sikátor mélyén…

 

A halál nem válogat. A jogszabály hideg egyszerűsége szerint szakaszolható: a) klinikai halál: a légzés, a keringés vagy az agy működésének átmeneti megszűnése, amely nem jelenti a halál vagy az agyhalál beálltát;  b) agyhalál: az agy - beleértve az agytörzset is - működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnése;  c) halál: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul…

A haláltól való félelem az ember legalattomosabb tudománya. Megtanítják;  a halál mindennapos vendéggé, a játékok, filmek és az irodalom, a közlekedés és a civilizáció általános részeként megtanítja félelemben élni a lelkileg alultáplált, egyre ateistább lényt. Hit nélkül bolyongó hordánk a tanok tudásán túl alig merészkedve lassan a legprimitívebb emberi civilizációk szintjére tér a félelemkezelés területén, félelmei spontánná, másolttá váltak és ma már az egyedfejlődés részévé válnak, egészen! Szabadságról bizonyságot nem szerezve, az én-tudat legelemibb szintjéig sem érve fogadjuk el a predesztináció legújabb kori bűvöletét, melyben alkatrésszé, adattá, testtömeggé aljasul mindenki, akiben még álmok szintjén ugyan, de lüktet a tisztesség – félünk a haláltól, pedig még senki nem élte át…

Belőlük, belőlünk épül a félelem népe, a hatalom játékszere, az elrontható, a megbetegíthető, a megölhető egyed és közösség, a tömeggyilkosságok áldozata, a lassan feledhető, átalakuló nemzet, vagy inkább nép. Evilág a túlvilág nélkül, materialista gyötrődés…ahol egyre több a lehetőség, az ismeretlentől való félelem útján.

 

Éveken át lelkesen utaztunk, sokszor éjszakákon át, hogy mi, magyarok találkozzunk, része legyünk közös céljainknak. A barátkozások, közös élmények korában tervezve és tervezetlenül elfértek a kultúra és társadalmi lét közös rendezvényei, tömeggé, csapattá válni a létezés fontos része volt.

 

Elszegényedtünk, hát ez is a múlttá töpörödött.

 

Már mérlegelés tárgya az utazás, a szállás egy távoli városban, a koncert és színházjegy ára felzabálja a heti élelemre szánt keretet. A hatalom eltervezte, megvalósult! Már nincs pénz gyülekezni… Nincs pénz ünnepre, demonstrációra, tüntetésre, nincs pénz forradalomra…

Így maradtam, így maradtunk távol azon az estén, amikor Papp Lajos szívsebész professzor meghívója invitált az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermébe, ahol Jelenczki István: A hatalom cinizmusa I-II. Papp Lajos professzor szívútja című dokumentumfilmjét vetítették. Otthon maradtunk a hideg albérletben, míg Lajos és Pista ünnepelni hívott…

 

Alig egy hete, hogy magunkhoz ölelhettük. Hófehér haját és a fekete bocskait véste a metsző szárszói szél, arcának ráncai között tündökölt az értünk ragyogó öröm és szemében a csillogás, a fény, ami nélkül nincs ember a szeretetben…

Gyógyított és tanított, ahogy mindig tette, teszi. Ez a dolga. Ahogy az Isten is, Papp Lajos is teszi a dolgát; soha nem pihen…

 

Örültünk, hogy lemondva oly sok mindentől, elutazhattunk hozzá. Megtanított megköszönni! Mert Papp Lajos egész élete is köszönet. Hálálni az engesztelő áldozatot. Ezt tette születésével, hiszen holtan született. Ezt tette ifja, a bányában, amíg egy hajnal végre a napvilágra engedte. Tanult és tanított, közben megtanult irgalmatlanul verekedni a halállal. Munkája a mások életének mentése, hite a győzelem mások halála felett.

 

Pongrátz Gergely temetésén találkoztunk. Ott vettük át a stafétát… Barátok vagyunk.

 

A kedves olvasó azt várja, hogy kritikát írjak Jelenczki István dokumentumfilmjéről. Ám az imént leírtam, hogy a főszereplő a barátom, hát rögtön legyintenek majd és elfogultsággal vádolnak. Pedig még senkit és semmit nem is magasztaltam.

 

Soká tűnődtem, vajon miért nem láthattam sehol egyetlen sort e filmről, miért nem szidják, dicsérik, miért ez a mérhetetlen elhallgatás? Ez is a hatalom cinizmusa…

Meg nem történtté tenni, hazudni, eltussolni, elferdíteni, ideologizálni és szürkévé, jelentéktelenné tenni, ahogy egykor a tűrttiltott világban.

És mi naívan elhittük, hogy az a múlt,  az Acéli kultúrsokk része volt!

 

A film Papp Lajos orvos, szívsebész, egyetemi tanár, professzor gyógyító munkáját mutathatná be, de sajnos sem a világhírhez vezető orvosi eredményekről, a világszenzációkról, sem az eredmények méltatásáról az orvostársadalom öröméről, dicsőségeiről nem számolhat be.

 

Papp Lajos, a magányos „versenyző” harcairól, a megmérettetések tisztességtelen környezetéről, a versenytársak helyett csak az ellenségekről látunk és hallunk érthetetlenül megrázó képsorokat. Gyilkosok és legyőzni vágyók, hatalmasok és a hatalomtól megrészegültek vívják ádáz küzdelmüket egyre, míg a professzor a halállal, mások és saját halálával harcol…

A filmben mindenki hős, mindenki erőtől duzzad, mindenki képes nekirontani és legyőzni a főszereplőt, de az ő harcáról senki nem vesz tudomást, csak olykor a boldog és boldogtalan betegek sóhajtása, sírása és hálaéneke hallatszik. Papp Lajos a film első kockájától az utolsóig préda! Mellesleg halálra ítélt emberek ezreinek életét menti meg, Magyarországon soha nem látott kórházak építését szervezi, kórházak működését koordinálja, szembeszállva a halál által diktált halálos határidőkkel… Nem látható a filmben, de…családos ember, családját olykor felleli, gyermekei apa nélkül, orvos felesége férj nélkül kénytelen végigélni a professzor társ szélmalomharcait. Egészségével, fizikai állapotával nem törődik…épp csak a másoknak csendes karácsony ünnepét csípi el, amikor felkéri a palesztin orvos tanítványt, hogy operálja meg a súlyos szívbeteg keresztény professzort… és a nagyműtét után napokkal újra a műtőben áll és mások szívét operálja! Operál és előadásokat tart, tanít és könyvek sorát töltik meg a gondolataival. A hatalom forradalmárt, a forradalom pedig vezéregyéniséget csal ki bátor lelkéből; cserébe olykor agyonverik, olykor leszorítják az országútról, tőrbe csalják és eszközzé töpörítik…

 

Láttam, amint Erdélyből hazaérkezve forrt. Fájdalommal és elkeseredéssel az arcán, könnyeket soha nem mutatva zokogott a megváltoztathatatlan, az eleve elrontott elnémítással felérő hazugságok miatt. Láttam, amit a Hősök terén lázadt, hirdetve a legfőbb igazat: Egy az Isten! Aztán másnap, kezében a szikével, nem hibázhatott…

 

„Miért játszott a szíved, te szerencsétlen / rombolva magad szüntelen télben, /

építve dalra dalt,  s kifúlva / kigyúlva, / ésszel mérhető pontokon is túlra /

tudatod mért nyilallt? /
Hiszen te tudtad: /  dögbugyor a vége e pokoli útnak, / ott a hit is kihalt, /
hiszen te tudtad: / álmaid orra buktak, / magad örökre kicsuktad,/  járhatod a téboly vak havát,
s árván, idétlen, / emberségre, hű szerelemre étlen / villámló tálból eszed a halált. „
Nagy László gondolatai önkéntelenül hívják elém az értelmetlen életet élt és értelmetlen halált halt költőről közvetíthető sorokat. Papp Lajos önsors-rontása, a minden áron való másokkal törődés önző konoksága sehol nem emeli a magasba a film főszereplőjét, mert a szerénység és a rendezői fegyelem ezt sem teszi lehetővé.

 

Nem látszik ott ünnep, sem dicsőség, nincs a filmben felmutatható igazság, csak a hatalom által diktált, a nézők által megélhető félelem morajlik egyre. A félelem, amit kisgyermekként megtanultunk a csalánerdő közepén, amit rólunk, a vesztesekről készült regényekből és filmekből tanulhatunk, soha nem ocsúdva a legmélyebb révedésből: Itt mindenki Baradlay és mindenkit a balsors tép, s bár tudjuk, hogy megszenvedte már e nép, azért féltjük a jövendőt!

 

A film egy fájdalmas életút, egy munkásember története, a munkaadók és a hatalmasságok trükkjeinek áldozattá töpörítő meg-megújuló hadállapota. Arcok, szereplők cserélődnek, fondorlatok újulnak és folytatódnak, átalakulnak és összefogásuk révén minden igazságot elferdítve a hazugságaiknak építenek erős várfalat… Igen. Látszólag ennyi. Ez az, ami tanítható. Ez a hatalom iskolájának újabb paragrafusa, csak éppen nem erről szól Papp Lajos élete! Miközben ellenségei sorra legyőzöttnek hiszik, ő a műtő magányában, szíveket símogatva ezredszer is átírja az igazságot és legyőzi a halált!

 

A film, valahol véget ér. Lehet, hogy ott, ahol a rendező rövid sommázatban tudatja, e dokumentumokra senki, soha nem figyelt, a filmet bemutatni senki nem akarta. A film alkotásakor senki nem segített, senki felé nem kell köszönettel fordulni…

 

De ez a film többször is véget ér. Csak éppen a szívsebész nem engedi a halál győzelmét! Megváltoztatja a megváltoztathatatlant, és vallja az orvos imáját a RAM Kódexből:

"Mielőtt belekezdenék szent munkámba, meggyógyítani a Te teremtményeidet, Hozzád fohászkodom, a Te magasságos székedhez, hogy adj nekem erőt, bátorságot, energiát, hogy munkámat teljes hittel végezhessem, hogy meggazdagodási vágy, valamint a vágy, hogy minél híresebb nevű legyek, ne kápráztassa el szemeimet a helyes út meglátásától. Engedd, hogy felismerjem körülöttem mindazokat, akik tanácsomat jönnek kérni, mint olyan valakitől, aki nem tesz különbséget gazdag barát, vagy embergyűlölő rossz vagy jó között. Add, hogy a bajban lévő emberben csak az embert láthassam. Ha nálam nagyobb tudású orvosok akarnának engem közelebb hozni éleslátásukhoz, adj erőt, hogy tanulhassak tőlük, mert az orvosi tudományoknak nincs határa. (Csak az igazság fénye vezéreljen engem, mert a legkisebb eredmény az orvosi tudománytól szörnyű szerencsétlenséget és betegséget hozhat teremtményeidre.) A tiszta lelkű igazak nem panaszkodnak a rosszra, hanem erősítik az Igazságot. Nem panaszkodnak a hitetlenségre, hanem erősítik a Hitet. Nem panaszkodnak a tudatlanságra, hanem fokozzák a Tudást."

 

A film zárógondolatai ezek, melyekhez egy korábbi nyilatkozat idézete ad támaszt és utat a megértéshez:

„Igen sok ateistát operáltam. Műtét előtt hitetlen emberrel még nem találkoztam. Amikor életünk kritikus pontra jut, mert szívműtét előtt mindenki tudja, hogy megállítják a szívét, s nem tudjuk, újraindul-e, akkor kimondva vagy kimondatlanul megjelenik az istenhit. Én, akinek mindig tiszteletben kell tartania a beteg világnézetét, soha nem téritek. Nem mondom, hogy higgyen Istenben, de higgyen önmagában, a műtét sikerében, s ha másban is tud hinni, az még nagyobb erőt tud adni.

Ha nem tudom meggyőzni a beteget, hogy higgyen a gyógyulásában, elveszítem a legfontosabb partnert. Van olyan, a festékes anyajegyből kiinduló daganatféleség, amely mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan. A világirodalomból mégis tizenhat gyógyult esetet sikerült öszszegyűjteni. Szövettanilag, műtéttel igazolt súlyos áttétes daganatuk volt a betegeknek, ennek ellenére szövettanilag, a túléléssel igazolva meggyógyultak. Keresték ennek okát, de egyedül az volt a közös valamennyiüknél: valamiért muszáj volt élniük. Az egyiket öt gyermeke várta, a másiknak ellátatlan édesapja volt, valamelyiküknek be kellett fejeznie fontos munkáját. Hittek abban, hogy meggyógyulnak. Ma már tudjuk, hogy hitünk az immunológia tárgykörében laboratóriumban mérhető: az immunfehérjék szintje megemelkedik, ha valaki hisz.

Betegeimnek elmondom, amikor négyszemközt vagy a család valamely tagjával hatszemközt leülünk beszélgetni, hogy az ő hite fél gyógyulás. De ott a krisztusi példa: Krisztus csodás gyógyításai során soha nem kézrátétellel vagy szemmel gyógyított, hanem mindig föltette a kérdést:Mondd, hiszel-e?Hiszek, Uram! Akkor a te hited meggyógyított téged, mondá az Úr!”

 

Kérem és kívánom, hogy aki teheti, nézze meg Jelencki István filmjét! Ahogy a rendező összes eddigi alkotása, úgy a mostani film is egy hosszadalmas, jól megérlelt folyamat gyümölcse. Nincs más út, mert Jelencki István most sem akart senkit félelemben és értetlenségben tartani. Ha lehet, ez a legnagyobb érdeme az alkotásnak!

 

Az író ember felelőssége, hogy az írás végén pozitív gondolatokat közvetítsen. Ahogy a film vége is felköltött egy izzó napkorongot! Tenném, hogy leírom az örömhírt, hogy a hírhozót megjutalmazhassa a nemzet… de ez még a holnap titka, amit a professzor úr ölelés közben súgott a fülembe… Köszönöm, Lajos! Örömet szereztél!