Üzenet a szeretetről, Nektek és a Magunkfajtáknak

"Uram! Nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában időben rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat. Segíts engem a helyes időbeosztásban. Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy csupán másodrangú fontossága megítéléséhez. Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat. Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben minden simán kell, hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához. Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk. Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni. Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen szavakkal vagy szavak nélkül egy kis jóságot közvetíthessek. Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől. Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van. Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére! Ámen." Antoine de Saint Exupery: Ima

 

Sokféle az érzés az emberek szívében. Sokféle, mostanság, úgy mondjuk ember, embernek vált farkasává, üvöltő, goromba és néhol éhes farkassá, vicsorgó fenevaddá. Különös, mikor a betörhetetlen vadlovak kapcsán éppen csak megtanuljuk a szeretet nyelvét, mikor a Kis Herceg rókája a szelídítésért fohászkodik, mikor nagypéntek közeledtével a keresztút és kínhalál stációit őrölgetjük; körbevesz minket a farkasok üvöltése. Fázik és fél a szeretet. Úgy tűnt, tegnap még megvolt. Tanultuk, megtanultuk. Mert a szeretet megtanulható. Mert a szeretetet meg kell tanulni, meg kell tanítani, mutatni, az örömszerzés, az áldások sorának létrejöttét elő kell idézni, hogy a megtört, csalódott emberek újra lássanak, halljanak…

Kolozsváron, a templom tövében ült az anyóka. Szemben Mátyás Király bátor szobrával, a bámészkodó, tévelygő turisták mögött. Jól emlékszünk rá, azt a csendesen alázkodó hangot, azt a mély sóhajtást nem felejthetjük. A szívünkből kitörölhetetlen. A nap perzselt, az utca döngött, a magyarok meg csak pózoltak a király szobra előtt… Az anyóka hangja keresztültépte ezt a méla sűrűt: Nem tudnak adni egy kis kenyeret? És akkor, ott a megfordulás pillanatában vakságunk, érzéketlenségünk, idegenségünk minden villanásával mart belénk ez a mondat, és persze emlékképek és egykorvolt élmények sora villódzott, egy ember itt éhes, enni kér… Loholtunk a kocsihoz, mindent, mindent összeszedni, adni, kenyeret, kolbászt, paprikát, sütemény, mindent, amit a háziak szeretete tarisznyába burkolt. Adni, mintha mindent elvettünk volna. Adni, mintha e pár falat valakit megmentve a szívünket mutathatná fel. Krisztus teste! Kenyér! Jót tenni, önzetlenül. És ebben a pár falatban ott volt a szégyen december ötödikéért, a szégyen a csöndünkért és még ki tudja… Mire odaértünk, szívünket átjárta a keserűség és a tékozló fiú magányossága, bennünk vált fáklyává az elfeledők és elfeledettek kicsi lángocskája…vittük az elemózsiát. És az anyóka magához ölelte, és falta, ki tudja, hány napja várta már a falatot, amit hitünk szerint olyan jó szívvel adtunk. Azt mondta, szereti a kenyeret. A fia Budapestre költözött, ezért kellett eladni a házat. Ő most itt lakik. Hunyadi Mátyás mellett… A lábai újságpapírba voltak betekerve. Legyek döngtek körötte… Számára minden elveszett!

 

Ki tudja, mi történt már vele. Amint összeterelt, úgy szakított el tőle a sors, emléke a messzeségből még ma is magához édesget. Tanítónk lett. Szeretetet-tanítónk!

 

Kettőezer tízben járunk. Otthonaink szelídülnek és fogynak, csöndjeink az égig magasodnak, de a nagypénteki dráma csöndjét most fölülírja az irtózat és a düh. Farkasok kóricálnak. Véres nyáluk fertőz, veszetté, áldozattá korcsosítanak, és nyomukban rónává csontosodik a táj, szótlanná a paraszt, akinek a húsvét és a karácsony hozza el a tisztességet. Adunk egymásnak fájdalmat és korbácsot, tenyereinkben új szögek helye tátong, mégis egymást öljük kalapáccsal, baltával, késsel és ocsmány szavakkal. Trágár farizeusok, mások gondján megsértődöttek, hisztériás féltékenykedők, hétpróbás gazemberek országa lettünk. Kifosztva, leköpve, megbecstelenítve, megerőszakolva, megrontva, eltiporva, megcsonkítva, a végsőkig elhülyítve vérengzünk; de csak egymás torkát sebezzük! Meg olykor a magunkét. Azt mondják, a demokrácia útja a választás. Ez folyik most. Harc és vakbuzgalom!

 

Szeretetben Testvéreink! Ti ott a magasságokban! Ha még elhallatszik oda a szó, innen lentről. Tudjuk, hogy a lámpák nagyon vakítanak, tudjuk, hogy a tömeg messziről milyen szürke és egynemű… mégis, egy pillanatra álljatok meg a munkátokban! Még nem veszett el semmi! De minden veszhet el! Mert a majom már alig várja, hogy a két oroszlán életre-halálra viaskodva kioltsa egymás életét. Mert csak így menekülhet meg a ravasz majom! Miért, hogy így ölitek egymást? Miért győz mindenünk felett az önzés, a MAMMON? Miért adjátok el magatokat? Az ő nyelvük a gyűlölet! Vagy nem emlékeztek már a megváltó utolsó szavaira, ott a keresztfán: Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek?!

 

Üzenjük a barikád túloldalán és innen harcolóknak: Pongrátz Gergely nem kérdezte senkitől, honnan jött és kicsoda, ki ellen és kinek a megbízásából harcol! Úgy fogadott el bármelyikünket, mit az édes gyermekét. Úgy tanított szeretetre, mint a legjobb édesapa és úgy sírt a történetei közben, mind a legjobb nagyapó. Ezzel a szeretettel fogadta el fiának Bayer Zsoltot és ezzel ölelt minket is. Ezzel köszöntötte a Jobbik alapítóit, a fasisztákat, ahogy Ő mondta. És ezt az örökséget akarja most már a holtak országából is üdvözölni! Akkor is, ha valaki az övéi közt megbolondul. Arra tanított Jézus, hogy a kőre kenyérrel válaszoljunk. Hát most, mi, kicsi cickányok és szarháziak, meg csőcselékek, meg idióták, kinyilvánítjuk, hogy nem tépdessük meg a könyveidet, amikbe azt írtad, Bayer Zsolt, hogy Szeretettel…  Nem fogjuk elégetni a beszédedet, amit Pongrátz Gergely temetésére írtál! És nem fogunk lesütött szemekkel gondolni Rád, ha majd fiaink megkérdezik, ki volt a Bayer Bácsi…  Mert nem fogjuk firtatni, hogy miért változtál meg, mert a szeretetünk nem visszavonható! De a gyűlölet, ugyan, hadd legyen már másoké! Nem tudjuk viszonozni! Ugye, nem Sanyi, Balázs és a Magunkfajták… Ugye nem?!

Csak fáj, hogy a jóságos nagyapók kora lejárt. Ők még nem szitkozódtak, ők még nem mocskolódtak. Nem tanulták. A dicséretek szavát értették, a szeretetét. Mert imádságaikat valakikért és nem valakik ellen fogalmazták. Mert rózsafüzéreiken egyetlen nagyanyó sem talált gombot a bosszúnak, gyűlöletnek. Tanulni sohasem késő. Még emlékezünk arra az időre, amikor az öregek kérges, simogató keze ölelte apró kezünk? Akkor semmi nem veszett el. A fenevad épp halni készül. Ti ott, többen. Egykor azt hirdettétek: Hiszünk a szeretet és az összetartozás erejében! A jövő elkezdődött! Mert ugye, ezek a feliratok még nem vesztek el?