„Megvetném azt a nemzetet, amely kapaszkodó újgazdagok lázas eufóriájában, de akár a penészfoltként terjedő szegénység savanyú szagában is hátat fordítana kisemmizett testvéreinknek, a kíméletlen diktatúrákban, jogfosztottságban, megsemmisítő szándékok nagy felhői alatt élő magyar nemzeti kisebbségeknek.” Csengey Dénes
Öt hónapja már, hogy tűnődéseinkből és álmainkból, - vállunkra, mind, mint panyókát vetve - útnak eredtünk, vállalva majd a megkövezés és jajjjgatás minden ódiumát… gondoltuk kezet nyújtunk az őrvidéki komáknak! Emlékezetünkben felsejlettek a hétfői adásszüneti napok, amikor grácot nézett minden vasi munkás, mert a tévéhez simuló esték ideje elközelgett.
Olykor az úton elhúzott egy-egy Taunus, néha egy Monza…Nem Manta! Monza!!! Úgy mondták: osztrák schógorok…és autóikból kiszállva tódult a wirtschaft, mantschaft, mulatschag, meg az ungarische gulasch, mit wurst! Szocializmus… Kádár, Brezsnyev, Todor Zsivkov, Honecker, és persze minden hétfőn a Munsters, de előtte a Rózsapiros Párduc… Háromévente bezsúfolódott a Trabantba az asszony, meg az ura, meg az anyós, meg apóspajti, feldobták a négyszeres valutakeretet, meg a tetőtartót és elindultak, hogy a Hilferstrasszén összeadva és kivonva, a tenyérnyi casiot nyomkodva kifogják a Fasprét, az Atlantikszappant, meg a PEZcukorkát. A Gorenje karaván a Haladás Vasutas SE kapujáig ért és a fagyasztóládák megteltek hifivel, videóval, meg mikrohullámúval. Egyszervolt holnem……
Amikor a közelmúltban elolvashattam Sárközy Csaba történész - tanáruram gondolatait és felháborodását a Felsőőri katolikus plébános minősíthetetlen tettéről én már egy ideje szomorkodtam, mert az Őrvidék magyar közössége évek óta a legnagyobb elhallgattatás közepette éli megtűrt életét, hol feleslegesnek, hol útban állónak érezve a puszta létét. Székelyföldön a hajnali kakasszó felcsendültével magyar a magyarhoz magyarul szólhat, s a szeretet megnyilvánulásait senki nem kéri számon – románul! Ausztriában a „magyar, ne lopj” táblák árnyékában úgy szól németül az egyik magyar a másikhoz, hogy már a fájdalmat sem érzi, a hitét sem borzolhatja semmi. A templom fagyos csöndje csak a manír, a döbbenet a lelkekben lakozik.
Szép magyar szavaink immár csak odabent lopóznak a szívek és lelkek apró táncát járva. A magyarországi média hónapok óta zeng a szlovák nyelvtörvényről, miközben a trianoni katasztrófa után magukra maradt őrvidéki magyarok magyarsága lassan senkit nem érdekel. Miért is érdekelne? Azok ott jól élnek! – mondják sokan! És Magyarország népe, a polgárság, a társadalom, ami az egykori nemzet helyén pöffeszkedve, önmagát sajnálgatva, csak az irigységből építgetve katedrálisokat, ugyan miért látna egy gazdag országban rekedt düledező templomot, amiből elrabolták a magyar szót?! Azok ott jól élnek! És ennyi…
A Burgenlandi Magyar Kulúregyesület így ír a magyarságról:
„ Az Őrvidéken, a ma Burgenlandnak nevezett tartományban több mint 1000 éve élnek magyarok. A mostani magyar nemzetiség elődei voltak itt az első telepesek. Csak jóval később települtek le e területen a németek és a horvátok. Az erdők kiirtásával hasznosították a termékeny termőtalajt. Ma azonban nemcsak a magyar őstelepüléseken találunk magyarokat, akik valaha a tatárokat üldözték, hanem majdnem minden faluban laknak magyar nemzetiségűek.
Az Őrvidék területén othonos magyar népcsoport tagjai azoknak a határőröknek az utódai, akiket a 11. században az első magyar Árpád-házi királyok a nyugati határok védelmére ide telepítették. Napjainkban magyar településeket már csak az Úrvidék déli részén, a Pinka völgyében és az Őrvidék középső részén (Felsőpulya - Oberpullendorf) környékén találunk. A helységnevek a mai napig őrzik nevükben egykori lakóinak őrző feladatát, pl. Felsőőr, Alsóőr. Az ijászokkal betelepített helységek nevei a "lövő" szótagot tartalmazzák: Felsőlövő, Alsólövő. A határőrök a határt figyelték és az ellenség jövetelét jelentették. A patakokban gátakat építettek, felduzzasztották a vizet és a völgyekben fekvő réteket elmocsarasították. Fegyverzetükről és felszerelésükről maguk gondoskodtak és ezért a királyoktól kiváltságokat kaptak. A 13. század első felében - a tatárjárás után - a király a határok védelmére várakat építetett. Az Őrvidék teljes hosszában találjuk a várak sorát, a várak közötti területen megmaradt a határőrrendszer. A török háborúk idején a környék nagy pusztításoktól szenvedett. Ebben az időben horvát telepesek, akik a hazájukból a törökök elől menekültek, itt az Őrvidéken telepedtek le. A német területeken folyó vallásháborúk miatt menekülni kényszerülő protestánsok is új hazára leltek az Őrvidéken. Ezáltal a magyar határőr települések az évszázadok során már nyelvi szigetekké váltak. Ennek azonban nem volt jelentősége, hiszen ez a terület a Magyar Koronához tartozott egészen 1921-ig. A magyar településeken folytatódott a magyar kulturális élet.
1921 után az Őrvidék annak az új tartománynak vált részévé, melyet Burgenland néven Ausztriához csatoltak. Ezen a területen 1920-as népszámlálás alapján 295.137 lakó élt, köztük 24.889 (8,5%) magyar. 1923-ban, az osztrák közigazgatás által megtartott első, hivatalos népszámlálási adat már más képet mutat: 286.179 lakosból a magyarok száma 15.254 (5,3%) főre csökkent. Sok diplomás, orvos, mérnök, jogász visszatért Magyarországra 1921 után, hiszen a legfontosabb központok (Szombathely, Sopron, Kőszeg), ahol az iskolák, egyetemek, főiskolák voltak, most Magyarországhoz tartoztak. Az őrvidéki magyarok, akik eddig az ország egyik hivatalos nyelvét beszélték, most kisebbségi sorsra jutottak. Azóta a magyar népcsoport lélekszáma állandóan csökken.”
Az Őrvidék utolsó láncszemeit alkotó öregek csöndben élik meg ezt az elfogyást. Olykor egy-egy apró lángocska még kigyúl, mint 1992-ben Őrszigeten, ahol az evangélikus lelkész a székelyföldi Mesmer Ottó lett, s vele a közösség élete úra magyar közösséggé változott, de ez az alig néhány száz ember olykor elhagyni kényszerül otthonát és németül vásárol, németül intézi ügyeit és németül voksol és tanácskozik a jövőről…
Öt hónapja határoztuk el, hogy nem törődve a magyarországi oktatási elvekkel, a munkaerőpiac lebutításával és a munkanélküliség mesterséges fenntartásának kényszerével, az OKJ-val, meg az összes kordával… feltámasztjuk az egykorszép hagyományokat, és életre leheljük a házvezetőnők, a lakájok, a bejárónők világát. Szolgálva ezzel a munka nélkül maradt és a multik rabszolgatartása ellen lázadó és éhező hazai nemzettársakat csakúgy, mint a rohamban öregedő, magatehetetlen, segítségre szoruló Őrvidéki öregeket, csöndes magyarokat. Az elmélet roppant egyszerű. Ausztria munkaprogramjainak egyike 800.000 ápoló, gondozó szakember beáramlását kívánja megteremteni 2030-ig, engedményeket tesz a határmenti ingázók munkájának elfogadásával, ugyanakkor az anyaország jól érthetően tagolja a lehetetlen és a kivitelezhetetlen gondolatsorait! A gyakorlat szerencsére más is lehet!
Német nyelvismeret nélkül, de magyar szívvel és lélekkel segíthetünk leginkább az őrvidéki magyarokon! Nem kell újra bedőlnünk a magyarországi kordonoknak! A szakmai és magyarságot érintő ismeretekkel felvértezett magyar munkavállalók felbukkanása az Őrvidéki magyar családok körében új hidakat építhet! Szakítva a ránk erőltetett, demagógiáktól dörgő magyar oktatáspolitika és munkaügy példátlan baklövéseivel, megjelenve az őrvidéki magyarság mindennapjaiban, lassan kezet nyújthat a magyar a magyarnak!
Mindez természetesen illegális, szabálytalan, maga a gazemberség! Mint ahogyan Trianon felemlegetése és az Őrvidéki szél feltámasztása is. És ez a legszél, a legeslegszél még csak a kezdet! Amikor Böjte Csaba felnövő gyermekei melengetik az egykor szebb időket megélt magyar családok szívét az Őrvidéken. Na akkor majd hátradőlhetünk… Így is lehet.
Hírek
Én csak kis fatornyú templom vagyok.
Nem csúcsives dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog.
De szikra szunnyad bennem is: Erő.
S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.