A közelmúlt egyik lelkesen elhallgatott híre volt az érett korú magyar emberek kormeghatározásának följebb srófolása, így talán nem meglepő, hogy a magamfajták eszét fölöttébb birizgálni kezdte, vajon miként ítélhető meg a már önállóan gondolkodni képes, illetve a felelősségről alapvető fogalmakkal rendelkező lakosság életkorának behatárolása. A közelmúlt „gondoskodó államában” hívő szerencsétlenné korcsosított tömegek vajon mikor érzik már meg azt a pillanatot, ahol az érzelmeikkel egyszer s mindenkorra leszámolva a logikus gondolkodásnak adhatják át a helyet? Egyáltalán, mikor jön el az idő, hogy lemondjunk homokozó béli elgondolásainkról, s leszámoljunk az „óvó néni kérem, nem én voltam, hanem a…” kezdetű mondatokkal? Egymásra mutogatásaink végeredménye az a jótékony belenyugvás, mely a minden mindegy elvén alapulva szinte bárkit képes gyóntatni, és mindenkit feloldozni – a hazudtunk reggel, délben meg este - elv alapján.

Választások idején felerősödik a rádió és tévéadások nesze, mintha ilyenkor még a ph értéknél is zajosabb volna mindenki, aki megmagyarázva a magyarázhatatlant, majd alamizsnát gyűjtögetve forgatja ki otthonainkat. Némelyikük úgy viselkedik, mint egy méretes implantátum, önmaga elfogadtatásáért semmitől sem riad. Áldozat minden pillanata és a Nap személyes kívánsága és közbenjárása szerint holnaptól nyugaton kél, csak szavazzunk…

 

Az egyén szinte megszületésétől fogva változik, satnyul és silányul, így válunk a rácsok közt megbámult csecsemőből totyorgó csodapalántává, verselő, író-olvasó kisdeddé, matekozó óvodássá, majd szép karrierünk álmairól megfeledkezve önsorsrontó, önfeladó kispolgárrá, konzumidiótává. A gyermekkori védőoltások megvédenek a himlőtől és rubeolától, de a hülyeség ellen fix, hogy semmi nem száll alá – belénk! Tanulni, tanulni, tanulni – átkozta belénk Iljics a legravaszabb, legbutítóbb agóniát; és ez a mennyiség, mennyiség, mennyiség úgy tömi maga alá az önmegvalósítás lényegét, mintha valóban minden mindegy volna!

Lám, a család és oskola útvesztőjében amortizálódó gyermek fölnő és ott találja magát az őrlő, rángó kövek között, zúzalékká válva az állandó változtatás követelésének! Megfelelni, megfelelni, megfelelni! Gazdaság és politika, politika és gazdaság négyévenkéti rítusából, íme a 2010. évi dögbugyorhoz értünk. Kurvák, vakok és süketek előnyben, tessék sorba állni!

Kegyetlen csalódás öli a felosztott térfelek játékosait. Megjelent a parázna harmadik, aki nem fél, nem tutul, nem akar megfelelni, de úgy ül a homokozó szélére, mint aki holnaptól még a homokszemek számát is tudni akarja! Nyilván gazember, nyilván lopni fog, nyilván!

Ha a szegény emberek életét egykor jól ismerők világába csöppenve, értelmezni akarnánk a rossz és jó különélésének történetét, bizony elcsodálkoznánk, miféle érdemtelenségek, bűnök vezetnek a rossz születéséhez, s a meg nem felelés mily könnyen vág örök léket egy ember lelkébe. Ugyanakkor a jó felé vezető út kősziklái csak keveseknek adatnak, amiképpen jobb, netán jobbik csak valódi halál árán válik valaki, de bizonyosan előbb szent, vagy valami hasonló leszen! Ugyan, ugyan, hallottak e már valaha, csak egyetlen farizeustól egy kerek mondatot Jézus igazáról, mindaddig, míg Barabás mellett lelkét Megváltójának ne adta volna?

 

A huszonegyedik század nem más, mint a középkor feltámadása mammon szolgálatában, rossz ripacsok büntetőexpedícióin mászva, céltalanul, tudva minden végét, de daccal úszva a delírium poklában. És mindez különösen igaz a jobbik sorsra érdemes Magyarországon!

 

Ahol a Legnagyobb Magyar öngyilkos lesz, a Haza Bölcse hazaáruló, ahol a padlásokat lesöprő moszkovitát forradalmárnak mondják, ott nem kell csodálkozni, ha a regnáló libatolvaj hazafinak nevezi a fondorlatokkal felvértezett jövőbéli házastársakat. Ugyan kit sért ezzel? Népe tájékozatlanságán, megtévesztettségén miért volna bűn katedrálist építeni? Jézus a mi bűneinkért halt meg, mi meg mások bűnein nevelkedve fogadjuk el a büntetést. Mammon korcs népe nem ismeri a dacot, a tagadást, az ellenvetést. Tűr. Vár. Mire vár?

 

Gyermekeit nevelő emberként még soha nem ragadtattam el magam, hogy a testi fenyítésben bízva utat nyissak néhány atyai pofonnak, elveim érvényesítése érdekében. Mert pedagógusként volt alkalmam dörögve apellálni a „nehezen nevelhető gyermek” kategória ellen, s felhívni a figyelmet a lelki impotenciában szenvedő kollégák ellen! Emlékszem, milyen felháborodást váltottam ki az úttörőváros falain belül, amikor a főiskola vezetőjét fogadó molinóra azt írtam: Az úttörőélet célja az örömszerzés! Miért? Mi más?

 

Nos, a mai kor kitermelte a bünti intézményét. ( Fortélyos félelem.) A félelem mozdít és bénít embereket, a tisztesség, a parancsok fenntartása helyett a megtorlástól való félelem irányítja az érzelmileg és értelmileg is alultáplált plebs tömegeit. Hitetlenül, elárvultan, bénán követjük karmestereinket, lihegő sánta kutyák hazugságait fel sem tételezve ragozzuk meg nem történtté a gyalázatos hazugságokat. A tanult elit eladja az eszét, vagy csaló gazemberré válik, mert kihasználja a logika örömszerző képességét. A tömeg tehetetlenül sodródik és fél.

 

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Ez a mondat akkor, a tisztaság kapujában, a hazugság legmocskosabb zsákutcájába vezetett, ahol vesztegelni, parkírozni lehet, de lendületet venni soha! Mi lesz itt kérem, ha netán, feltételezve minden eshetőséget, szóval, ha mégis van jó, jobb sőt jobbik? Lehajtott fejjel, megrendülten emlékezünk a forradalmak dicső harcosaira, de ugyan eszébe jutott már valakinek, vajon mit vállaltak akkor ők? Ők soha nem váltak cinkosokká, a mutyi nem vette el az eszüket, nem hátráltak félelemből és nem mérlegelték mások gyalázatos igazságát! Szinte biztos, hogy csőcselék voltak, felforgató elemek, anarchisták! Mert bármilyen furcsa, sok-sok félig összedőlt, fundamentum nélküli házon csak ideig-óráig mutat jól az emeletráépítés. Jó erős a parlament kupolája! Elbírt az már a vörös csillaggal is! Akit ütöttek, retteg a fájdalomtól, majd belefásul…

 

Egy nemzet nem épülhet a gyalázat elsimítására. Rossz pedagógia, ha a számonkérést az elrettentés eszközévé silányítjuk. Példák, példabeszédek vezetnek az élet egyetlen céljához, az élni akaráshoz. Hétmillió abortusz után még mit kell felhozni vádbeszédként? A felnövekvő nemzedékek egymás után dőlnek a megfelelés kínjától rettegve a sínekre, mely előbb félni tanít, majd alázkodni, végül egykedvűen elvegyülni az egymillió alkoholista és háromszázezer alkoholbeteg hazájában. Itt, ahol hatmillió egyén, ember, polgár – magyar a létminimum alatt éldegél, ahol az információ kincstári vagyon és ahol a kommunikáció sms méretű. Ahol áprilisra 1,7 millió ember kilakoltatásáról szónokolnak a végrehajtók… (???)

 

A világ minden táján ismerik a módszert. A csacsi elé lógatott répa, melyből a jámbor jószág olykor haraphat. De haraphat! És ennek a szamárnak nincs nadrágszíja, amit olykor meghúznak! De nincs ám! Út van a lába alatt, előtte és mögötte. Múlt, jelen, jövő Ugyan, miért ne lehetne egyszer, józan magyar ember módjára eltűnődnünk? Elővenni a jobbik eszünket! Mert tegnap azt mondta Bayer Zsolt, ma meg Szentesi Zöldi László, hogy ejnye, akkor az biztosan igaz?! Csak okos ember tévedhet. De tévedhet! És miért ne adhatnánk meg kiváló íróinknak, újságíróinknak, firkászainknak a tévedés jogát? Hát rajta! Jöjjön, aminek jönni kell! Nem mindegy, ki miként gúnyolja, szidja, belezi Vonát? Nem mindegy ki miként ájul el attól, hogy Orbán milyen egyszerű házban lakik? És mi van, ha a csodálatos építész téved? Kádár nem lakott egyszerű környezetben? Puritán volt, az ám, még a wiszkit is pálinkáspohárból itatta… Sár, sár, sár…kár, kár, kár!

 

Tessék mondani, ki szerette jobban az apját? Cordelia bűnét vajon ki viselte, ha nem ő, maga?

 

Bűn és bűnhődés. Helyénvaló pár. De a félelem nem segít! Félünk a rendőrtől, ezért bekötjük a biztonsági övet. Félünk az ellenőrtől, ezért fizetünk egy kicsi adót. Félünk a következményektől, ezért elhazudjuk, hogy nagyon fáj!

 

„Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett

kívül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket.”

Még semmi nem dőlt el! Ugye?