Különös dolog a hallgatás! Lehet, hogy képes túlharsogni az üvöltözők hadseregét, de ha mindez süketek előtt zajlik, az kész katasztrófa! Kiábrándító és felháborító, amit a közelmúlt aljas pribékjei művelnek a pénteki országgyűlés-rajt kapcsán; kiábrándító, mert vevőik, a kiherélt konzumidióták semmit nem értve majszolják a médiák által dagasztott botrányt!

 

A problémát három szálon építik érthetetlennek és felháborítónak: koronára esküdtek a jobbikos képviselők, aztán Vona sztriptízt adott elő, végül a degenerált libsi által előre sárba döngölt Székely himnusszal merészelték zárni az ülést! Hallatlan!

 

Arcpirító, amint az odvas fogait takargató, botoxkezelt kulturkurva „pörformansznak” titulálja azt az emelkedett pillanatot, amiben végre – a Nemzetvezető tette óta valóban elsőként - , az ország vezetésében szolgálatra jelentkező és nemzettársaink által demokratikusan e „munkaterületre” vezényelt képviselők, fejet hajtva a Törvénynek, azt teszik ami a dolguk!

Arcpirító, mert talán még aczél elvtárs lábtörlőjeként is juthatott volna az elmúlt majd fél évszázados regnálása alatt néhány perce arra, hogy tanulmányozza a Szent Korona Tanát!

 

Nem, nem gondolom, hogy felfogná, megérezné annak tartalmi lényegét, de mint információt igazán feldolgozhatta volna!  Úgy tűnik, a tudatlanság, a butaság, sőt, egyeseknél a böszmeség egyenesen dicsőség a szocionista körökben. Erre még botoxildi sem akar rácáfolni! Degenerált gőg az övé, jól mutat majd pitykeként a sár alatt…

 

Szóval, kedves nemzettársaim, nem a Jobbik okozott csalódást ezen a pénteken, hanem mindazok, akik ezt a példa nélkül való dicsőséget elmúlasztották gyakorolni. Ők fordultak szembe a Történeti Alkotmány által meghatározott törvénnyel! Ők fordítottak hátat, - ahogy mindig is tették, valahányszor elrobogtak a Szent Korona előtt- annak a szakrális hagyománynak, annak a misztériumnak, mely nélkül sem terveiken, sem munkáikon, sem szolgálatukon áldás nem segíthet!

 

A Szent Koronát ismerők, vallók, szolgálói és maga a Szent Korona tudja ezt, és tudja jól, hogy elkövetkezett az igazság ideje! Jaj azoknak, akik megkerülve az esküt, megtiporva a Nemzet történelmét távol maradtak a lehetőségtől!

 

Szövetség nélkül, önerejükből kívánnak majd „teremteni”, ahogy ők mondják! Bukásra ítélik a munkájukat, sárba tiporják a nemzetet, a hagyományaiban élő néplelket, táltosaink, gyógyítóink, tanítóink szándékát; csakhogy az idegenek zsoldját és kamatait elzsebelve tovább bégethessék a válságok szólamát!

A Szent Korona előtt tett eskü nem „műsor”, de kötelesség, alázat és áldozat; a jövőbe vetett hit, mag, mely áldásokkal hull majd vissza viselőire! Köszönet érte!

Az önteltségtől nem látó országrontók másik keserve Vona Gábor mellénye volt. A lájbi, mely ősidők óta a tisztaság és tisztesség egyik fontos megnyílvánulása a férfiember ruhatárában! Csacsiságok, rosszindulattól vezérelt agyalások kellettek ahhoz az okfejtéshez, melyen a még éppen tisztségét viselni kénytelen köztársasági elnök úr is a magáévá varázsolt!

 

Mert mellényt viselve rögtön fasisztává lesz a magyar! Láttam már a messzi mezőkön földet művelő fasisztákat, láttam gépet igazgató fasisztákat, láttam az önnepen tisztességét rendező fasisztát, meg a Székelyföldön is, egész sereget. Magam is fasiszta vagyok! Örököltem Pongrátz Gergőtől! Neki is volt lajbija, nekem is van! Farkaslakán, Tamási Áron sírja mellett van egy sátor, ott mérik ezt a becstelen fasizmust. És talán csak az Öregisten tudja, miért érzem magam inkább férfinak egy lajbiban, mint nélküle!

 

Vona Gábor tisztességét azonban nem engedhetjük sárba taposni! Azt tette, ami a dolga! Választóit nem szembeköpve, a hagyományokat tisztelve, méltóságteljesen belépett az ország házába, zakóját viselve felesküdött a Szent Koronára, majd versenytársai előtt mezre váltva, - vállalva a verseny tisztességét – előrukkolt bajtársai formaruhájával! Köszönet érte!

Bár láthattuk volna egykor, a kádári időkben a „jóságos” elvtársakat mondjuk kezeslábasban, netán vájár-kabátban, akkor, amikor éppen munkáspártosdit játszottak! Hja, az éhes proletárhoz a legdrágább öltöny dukál – nemdebár!

 

A Székely himnusz pedig rosszkor szólt, rossz helyen! – mondják ők. Mert nekik erről a „nótáról” az átmulatott kiszbulik alkoholban fortyogó éjszakái juthatnak eszükbe, amikor elszabadultan és kiütve röföghették a délibáboshortobágy után a maroknyiszékely! Az elvtársak indulói közt valahogy mindig fölbukkant ez a dallam, és kellő arroganciával jól illeszkedhetett a csasztuskák körébe, mert izlésről és tiszteletről persze nem álmodtak azidőtájt.

 

Néhány napja a libsi filozófus bégetett becsmérlőn, de jóval előtte zeneművész uraknak is okádni támadt kedvük a Székely Himnusz hallatán.

 

Nos, csak az tudja, miről szól ez a vers, csak az érzi magasztos dallamának fájdalmát, aki már volt valaha, akár egyetlen pillanatig Csángó Magyarok között, Őrvidéken,  elfelejtett öregek portáján, vagy épp Kárpátalján egy hosszú este legvégén. Mert magyarnak lenni büszke gyönyörűség!

Himnusz, Szózat, Székely Himnusz. És olykor a Boldogasszony Anyánk! Méltósággal és tiszta lélekkel, mert csak úgy érdemes…

 

Évtizedek óta nem hallottak ilyen titkokat, ilyen őszinte hangokat a Parlament falai!

 

És öröm volt látni a táskáikat pakolgató szoclib zsírdisznókat, a fészkalódó kotlósokat, a primitivségükben hamisítatlan kommunistákat. Gyomrukban immár kolompoltak, a bisztró zsömléi tátogva hívogatták fogatlan szájukat, ugyan miért vettek volna tudomást éppen a Székely Himnuszról?

 

És most először, hosszú évek óta nem éreztem szégyent miattuk! Csak megvetést!

 

Megvetést, mint azon az őszön, amikor népének ajándékozta trágárságait az öszödiböszme!

És valahogy nem csak őt vetettem meg!

Azt a napot is a Kossuth Téren töltöttem. A fidesz elnöke teljes bagázsával kitotyogott a Parlament lépcsőire, szólt néhány okosat és szépet, aztán hazaküldött mindenkit!

 

És mi néztünk, meredtünk magunk elé. Én ma erről tanítok mindenki előtt! Ez a dolgom!

 

Készen állt az ostromgyűrű a Parlament körül, éppen elegen voltunk!

 

Akkor hazamentünk!

 

Többé soha!