Nagykorú.

Így nevezi társadalmunk a 18. életévét betöltő embert.

Tizennyolc esztendő. Jó esetben egy emberöltő ötöde. Manapság olykor harmada…

Erre az időre tehető, hogy a polgári választójog immár megilleti az addig csetlő-botló embert, aki attól a naptól hasznos tagjává válhat a négyévente használható tömegnek…

Egykor erre az időre datálódott a nagyalakú személyi igazolvány átvétele és persze e kor az érettségi ideje is, melyről úgy hírlett, hogy a felelős fölnőtt személyiségét rejti… ma már tudjuk, hogy ez is csak egy, a civilizált ember ábrándjaiból!

 

Tudjuk jól, az életkor nem érdem.

Megtörténik velünk, akár a szépség, mely manapság könnyen sebezhető versenyáldozattá egyszerűsíti viselőjét, vagy akár a talentum, mely rossz divatok közé vetve úgy korhad el, mint viselője karján az ősbizalom bilincse.

 

Örökségünk a megfelelni vágyás, mely biológiai egyszerűséggé töpöríti a fölnőttség minden aktusát – „megszülettünk és felnövünk, -szunk és –szünk és –szunk és –szünk…”

 

Eszmélésünk, révedéseink alapja, a terv, ami érthető és érthetetlen utak és irányok összessége, mely függ a nyelv, a kommunikáció hevétől és gátjaitól egyaránt. Így válik valódi katarzissá a legnagyobb magyar dilemmája, a határ az aljasság és műveletlenség között.

A magyar nyelv szeretete és óhajtása, avagy éppen érthetetlensége okán válik árulóvá a hűség hordozója, gengszterré a szemfüles és áldozattá a makulátlan tisztesség embere. A szellemi és lelki érettség pedig úgy kullog a sor legvégén, mint a kolompári síprendszer legifjabb teremtménye…

 

Nagykorúságunk a bizalom mérföldköve, a felelősség és döntésképesség záloga olykor épp annyira kétséges, mint az átlagember nemzettudata. Anyanyelvünk az örökölt árvaság okán, anyaországunk a hívatlan vendégek és hazaáruló honfitársaink miatt válik egyre taszítóbbá. Így lesz az érett test éretlen lelke lyukas edénnyé, hasznavehetetlen szitává. Kérdéseit a kíváncsi magában morzsolgatja, hitetlen és tapasztalatlan, akár egy szigetlakó.  Szellemét ideológusok és politikusok igazgatják. Manipulátorok és pitiáner gonosztevők, akiket vígasztal mások vigasztalansága…merjünk kicsik lenni! A legkisebbek!

 

Vajon, pislákolhat-e úgy egy árva gyertya, ha fénytelen és világtalan múltjából hiányzik a tapasztalat, a példabeszédek és hagyományok örökítő ereje? Őseink és eleink kérlelhetetlen bátorsága, odaadása alulmarad a fantázia torzszüleményeinek vakmerősége mögött, az áldozatok véréből ürügy lesz, és az üdvösség sem egyéb, mint levedlett bőr a statárium előtt.

 

Hazánkban milliónyi ember él az alkoholizmus rabjaként. Másfél millióan rettegnek otthonuk elveszítésétől, és több millióan várják - tűrve betegségeik kínjait -, várják a halált. Kérdéseik megválaszolhatatlanok, és senki nem vállal felelősséget a gondjaik felett. Lassan évtizede éljük a megalázottság nehéz napjait, sürgetve az idő múlását, beletörődve az elmúlás könyörtelen izzásába. Megtanultuk és megtanuljuk a megváltoztathatatlan munkáját, megássuk sírját terveinknek és felelőtlenül osztjuk a felelősséget generációról generációra!

 

Nagykorú utódaink kezébe adjuk az irányítás vezérlő rendszerét, kérdéseikre a predesztináció törvényeit idézzük, megváltóink sorát fényes sztaniolba csomagolva könyörtelenül örökítjük a halálraítéltek zsolozsmáit! Ki rázza fel ezt a megkergült, lemondásaiba és feladásaiba zsugorított népet, mely olykor visszaréved még nemzete sírkertjébe, aztán menekül, menekül s már nem felel, nem felelős, bárki, bármit kérdezhet. Mint a falu bolondja, a néma bakter…

 

A fölnőttek furcsák néha… a gyermekvers sorai késztetik menekülésre a gyermeki lelket, de hóhéraink, akár Mansfeld Péter gyilkosa, a jó kalendárium lapjaira mutat:  Nagykorú vagy!

Már nem megfelelni, már felelni kell, elfogadni törvényt és árulást – kinek, mi jut.

Orwell gondolatrendőrsége és szüleink sorvatag példája gyűri bennünk a képzelet lapjait, erőnk és hitünk a megtapasztalt és elképzelt háborúk nyomán nő és töpörödik. Az egyén csak akkor válhat tetteinek felelősévé, ha gondolataiért is tud felelősséget vállalni! Ha hitét nem kell minduntalan megtagadni, ha bizonyságában nem kell kétkednie, ha örökségét nem csak a szégyen, de a józan büszkeség is átjárhatja. Csak az nőhet felelős, fölnőtt emberré, akit nem zavarnak meg elmajmolt függőségei, manipulált mű-álmai, akinek a szabadsága az egyén felelősségvállalásában rejlik és nem éri be a szabadosság pávatollas, felvonulós másságával.

A Szabadság megélése, a Titkok és Tudás megértése az igazi nagykorúság, a tabuk és a deviancia, a dilettantizmus és a képmutatás legyőzése viszi az embert a felelősség őserős templomába. Ott születik a szabadság, ott kezd lüktetni a forradalom szíve, az élet értelme!

A boldogság eszméjét harc által megvalósítók és a teremtés izzásában szénné égők mind nagykorúságukban váltak hőssé, vagy éppen mártírrá. Tetteiket a gondolat felelőssége és a vakmerőség felelőtlensége olajozta, így váltak hőssé, példává, olykor gazemberből királlyá!

 

Nagykorúságunk elérhető, megélhető állapot. Sarokpontjaitól nem idegen a naivitás és a tudatlanság, méltóságától a gőg és a hatalom. De legszebb ideje a tervezésnek, az áldásoknak, a fejlődésnek, a gyarapodásnak az aggodalmaskodás és félelem legyőzésének. A kíváncsiság és a vágyakozás ideje, a vetés kora, a termékenység kezdete, nem mindegy hát, hogy generációink öröksége a lemondásról, vagy a szolidaritásról szól.

 

A hülyének nézettek is nagykorúvá válnak. A szerencsétlenek, a tanulatlanok, a buták, a boldogtalanok csakúgy, mint az elkényeztetettek, a kitartottak az árvák és hajléktalanok. A folytatás felelősei, a következő ítélet kimondói és végrehajtói. Szavaikat, szeretetüket, otthonaikat és tudásukat tőlünk kapták; csakúgy, mint szemellenzőiket, programjaikat és ezt a leamortizált bolygót, kihalt fajaival és apadó energiatartalékaival. De nem mindegy, milyen válaszaik lesznek a jövőről, és a jövőnkről. Nem ez a haaaaarc lesz a véééééégső!

 

A konyhaforradalmárok kora lejárt. Már nem elég a jóra vágyni és akarni! Nincs önmagában semmi! Nem hivatkozhatunk Istenre, amíg Isten csak kép, egy jóképű, elegáns, tiszta férfi, amíg a kenyér ropogósra sült és barna, amíg a paradicsomok egyformák és egymás mellé illeszthetőek. Ne várjunk bocsánatot, míg magunk is gyűlölettel gondolunk másokra, amíg előfordul és megtörténik velünk a tétovaság, ne akarjuk mástól a tett igazát!

Ez a kiéheztetett, elszürkített nép gondoskodásra vár! Legyünk hát bátrak és tanítsuk meg az öngondoskodásra. A reménykedőkből ne tenyésszünk munkanélkülit, az áldottból ne avassunk terhest! Dolgaink nem következnek a múltból. Bár a történelem önmagát ismétli, ne várjuk az emlékezést az évszázaddal ezelőtti csöndre, de nevezzük meg és hantoljuk ki az áldozatot a gyilkos földjéből! Semmit nem érünk el, ha keserves áron elért céljaink az ölünkbe töpörödve, elégedettségünk szürke gödreibe zuhannak!

 

„Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vigasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.” (József Attila)

 

Olvasom, amint a tegnap harcosai elégedettekké váltak, szavalnak és békülnek, idomulnak és holnaptól szürkéket álmodnak. Csak nagykorúságunk segíthet rajtuk. Csak a tudás és tanítás, mert a kihívásokat csak a tanítók, a gyógyítók, a szolgálók és a példabeszédeket prédikálók idézhetik a nagykorúak elé. A bizonysággal és hittel élők, az aggodalom és önhittség nélkül élők. Övék a holnap. Ők a változások, a választások győztesei. Az Új Erő! Nélkülünk árvák és elfelejtettek lesznek, hontalanok. Ne feledkezzünk meg a nagyapók igazságáról!

***

Holnapután nagykorúvá válik a fiam. Tizennyolc esztendeje, mikor a karomra vettem és először néztünk egymás szemébe, amikor először szólítottam a nevén, amikor először szunnyadt a biztonságom által álomra, még nem sejtettem, milyen nehéz időkben kell átadnom a felelősséget.

„…ha a Jóisten ad nyulacskákat, füvecskéről is gondoskodik…” (Pongrátz Gergely)