„ Átcsempészte a határon magyar területre illegálisan foglalkoztatott magyar munkavállalója holttestét egy burgenlandi gazda, miután a férfi munka közben, osztrák területen összeesett és meghalt - írta egy osztrák napilap. A Kronen Zeitung című bulvárlap internetes cikke szerint a gazdát a munkások értesítették, miután a férfi a szívéhez kapott, majd holtan esett össze. Lánytestvére a lapnak elmondta, hogy testvérével a halott munkást egy autó hátsó ülésén titokban hazavitték a családhoz. A jánossomorjai (Mosonszentjános) férfit azóta el is temették. Az ügyben névtelen feljelentés alapján nyomoznak Ausztriában. A lap úgy értesült, hogy a magyar hatóságokat is bevonták a vizsgálatba. Mint a vámhivatalnak írt levélből kiderült, a halott férfit otthona előtt egyszerűen kitették a kocsiból.

Az orf.at internetes oldal úgy tudja, Cser Lászlónak hívták az elhunytat, felesége és négy felnőtt gyermeke gyászolja - a családfőt szeptember 7-én temették el. A család elutasította, hogy a hatóságok exhumálják a holttestet, így csak valószínűsíthető, hogy szívroham volt a halál oka.  A családtagok azonban önként vallomást tettek az ügyben, értesült az osztrák portál. A helybeliek úgy tudják, a szívbeteg férfi -  sokakhoz hasonlóan - gyakran járt át Ausztriába, általában mezőgazdasági munkákra. Az osztrák hatóságok most igyekeznek tisztán látni az ügyben, ugyanis egy orvosnő már a helyszínen megállapította a magyar munkás halálát.  Ugyanígy vizsgálatra vár, hogy ki alkalmazta a férfit, hogyan vitték át Magyarországra, illetve miért nem hívtak mentőt hozzá.

A krone.at portál a gazda és az elhunyt férfi családjától újbb részleteket tudott meg az esetről. Az osztrák férfi testvére elmondta, a 60 éves munkás azonnal meghalt. A holttestet betették a mikrobusz hátsó ülésére, a másik magyar kisegítő mellé, és átvitték a határon. A hozzátartozók legnagyobb megdöbbenésére egyszer csak megjelentek a házban a halott családfővel, és lefektették az egyik ágyra. Az osztrák szőlősgazda pedig átadta a férfi napi bérét, húsz eurót, majd távozott. A családtagok elmondták, a férfi gyakran járt át mezőgazdasági munkákra Ausztriába - ahogy ezt sokan teszik a határmenti falvakban.”

Különös érzés halott kedvencünket temetni. Kölyökként hozzánk szelidül, alázattal tűri lelki rezdüléseinket, nyomunkban jár, önzőn, emberi tulajdonságokkal felruházva, becéző szavakban fürdik, olykor az út szélén végzi mint megunt státusszimbólum… aztán megbetegszik, mérget fal és csapdába lép, vagy egyszerűen csak megöregszik, s mint a legtöbb szőre veszített lény kimúlik, elpusztul, megdöglik, meghal, kileheli a lelkét… Az állatorvos megvizsgálta, aztán szúrt. Megnyugtatott, hogy neki így a jó. Nem szenvedett sokat, csak megállt a szíve. Észrevétlen volt, akár az élet.

 

Elnehezült. Halott kutyámtól mint mázsányi ólomtól vettem búcsút a kiskert szegletében. A fehér gyolcs a gödör aljába gyűrődött ahogy a rögök belepték. Fájt, kimondhatatlan volt az űr, a többé nem létező szőrcsomók mindenütt…az utánozhatatlan fűszag tappancsain és az a végtelen hosszú mozdulat, ahogy szomorú kezeimet felfelé nyomva próbál lelket verni, belém, a vigasztalhatatlanba.

 

A nyakörvét magamnál tartottam. A póráz és a nyakörv ott lógott egy hamis fénykép keretén még évek múltán is, bár a pók szorgos fátylat rajzolt elé…

A domb végébe keresztet szúrtam. Hogy legyen jel az örökkévalónak. Mert eltökéltem, hogy nem felejtem el. És már mindent, majdnem mindent elfelejtettem. Mert ennyi egy élet. Tíz év távlatából, a porló csontok örökén csak egy béna mozdulat – intés a túlpartról.

 

Egyszer láttam egy halott forradalmárt. Arca kisimult. Mosolygott.

Október van. Halottak hava. Gyertyasor Mindenszentek stációihoz. Út. A Koponyák hegye felé. Az erózió százada meztelen ragyog. Színe, szaga, gyökere nincs, csak árnyéka van. Ahogy a halott fáknak is csak robaja. A kifosztottak döbbent tekintete tátong.

 

És kopott villódzásokkal izzón, vörösen, mint reflektorfény a pincemélyben, feldereng a Kolontári dögbugyor. A másik, a mindenek véglete, a fokozhatatlan. Vöröslő kabátok a térdig iszap szekrényben, monoton kilátástalanság, mart sebek a borosta közt, halott ibolyák.

 

Azt mondják, hozzá lehet szokni. A halott különös szagával átlengi a szobát. A bőre mint a kígyóé, hajszálait már nem rendezi a szél és a szemeit különös hamu keríti körbe. A ráncokból kiveszik a szakadozott bőrfátyol, a körmök pedig nőnek, mihasznán, egykedvűen és lustán.

 

Elképzelem, ahogy a szobában fekszik.

 

Mellette az ágyon bambán, kéken a huszas. Húsz euro. Napi juss, hullapénz. Az ára. Egy napra. Kölcsönzési díj. A strapa tarifája.

 

És a konyhaforradalmárok megdöbbenve állnak, megdöbbenve és fagyott fájdalommal, mintha valószínűtlen ismeretlenségükben képesek volnának emlékezni. Megemlékezni.

Istent emlegetik. A mindenhatót. Meg a megírt élet rendjét, amibe belefér a halál. De ebbe nem fér bele. Kitúrja onnan a mocsok. Mert viselkedik aki megfelel és megfelel aki viselkedik. Álarcok és szinkronhangok a víz alatti világban. Könny-ű-búvárok hada döng.

 

Meghalt egy munkás. Hatvan éves volt. Látta, ahogy Farkas Bertalan beszállt az űrhajóba, látta ahogy Horváth Balázs az ablakból integet, látta Mark David Chapman megszállott arcát, ahogy a Ceausescu házaspár testén lyukakat ütöttek a golyók, s ahogy Soós Lajost elvezeti a fegyőr. Négy gyermeket kísért bölcsibe, óvodába, várta őket az iskola előtt, aztán látta, ahogy felnőnek és átélte, mikor már nem kérnek puszit.

 

Aztán, mert magyar volt, megismerte a nyomort. A huszonegyedik század nyomorát. Cseléd, napszámos lett, akár a nagyapja, aki örült, hogy az az idő sose tér vissza. Ennyi volt az élete. Ott a föld szélén még hosszan maga elé nézett, aztán már nem tuta, mi az, amit érez. Némán dőlt el, a szíve azonnal megállt.

 

Útban volt.

 

Vagyunk így néhányan.

 

Elnehezült.

Hazahozták, a testvére mellé ültették a furgonba. Nem látta senki… Mindenki látta. De nem volt mit tenni. Elkerülték a bonyodalmat. A család elbúcsúztatta. Nem érzett semmit. Senki.

A bérét vele hozták, a napi juss megjárt neki. Éppen annyi, amiben megállapodtak. Arra, az utolsó napra annyi járt.

 

Húsz euró.

 

Mindez 2010 szeptemberében az Európai Unióban történt.