Apróka, fekete-fehér lakkbakancsommal tétován kopogtam hazafelé a város másik feléből, az öreg oskolából. Az égig érő ház helyén akkor még nyúl-istállók álltak. Egyszer bedugtam ablakán a fejem, mint a jó modorról mit sem sejtő kiskutyák, és kilestem, amint szürke és fehér nyulakat etetett egy fáradt, öreg bácsi. Az utcán alig jártak. Abban az időben még nem volt közlekedési lámpa, s a zebrát is alig észlelhetően pingálták az aszfaltra. Az egyik házon, melynek ablakait soha nem nyitották, szakadozott szélű plakáton a nixon gyilkos felirat volt jól olvasható. Nem tudtam, ki lehet az a nixon, furcsa neve volt, kezében jókora böllérkéssel képzeltem el, amint dühében mások életét kioltani készen él, és valami miatt sokan haragszanak rá. Lehet, hogy macskát eszik! Gondoltam…

 

Jó volt kíváncsi és tudatlan gyermekként feliratokat szemlélni.

Bár, volt, ahol megijedtem. A lakótelep sarkán állt az a ház, ahová korábban rendszeresen jártunk. A fülész, ahogy a jóságos tekintetű doktort hívtuk, hétről hétre felszúrta a fülemet. Nem akart gyógyulni. Azt mondta a Krimbe kellene elvinni, ott meggyógyulnak a fülesek.

 

 

Szóval, ezen a házon a szemfelszedő felirat díszelgett. Ennek fele sem tréfa. Azt tudtam, hogy a fülszúrásért üvölteni, sírni kell, de mi lehet szemfelszedés közben…

 

Azon a tavaszon is ott állt az anyóka a sütöde előtt. Akkor még földszintes, néhol lakatlan házak alkották az utcát. Ott volt a Marika, a jóféle kőrözöttes kiflivel, meg a Bagós, ahol hónapokon át kuncsorogva néztem a Fekete Péter kártyát, amit persze az apám nem vett meg nekem. És ott állt az anyóka, mami, ahogy mindenki hívta. Kezében egy fonott kosár, tele hóvirággal. Jött egy fekete öltönyös komor úr, kinyitotta az aktatáskáját és az összes hóvirágcsokrot elnyalábolta. Fizetett és eltűnt a fekete Volga mélyén. A délutáni ünnepségre vitte, ahol a sztahanovista munkásnők majd meghatódnak a Nemzetközi Nőnapon. Bár ezt akkor nem tudtam.  Mami megszámlálta a filléreket, az elnyűhetetlen kristálycukros zacskóba rejtette, megigazította mélybíbor fejkendőjét és hajlott háttal elindult a vasútállomás felé. Munkája bevégeztetett. A kabátja kopott, viseltes gúnya volt, gomblyukában szétrojtolódott szalagot láttam. Nemzetiszín, piros, fehér, zöld szalagot. És ez a kopott lóden a nemzetiszín rojtokkal elvonult előttem, majd eltűnt. Talán örökre. A mami ráncaira tisztán emlékszem…

Az ócskás boltja előtt még megálltam. A kirakatban három kerek jelvény volt. Három dátummal. 1848, 1919, 1945. A három tavasz! Világ proletárjai egyesüljetek! A párttal, a néppel egy az utunk… Az ócskás épp a kirakatot rendezte, kicsit közelebb tolta a jelvényeket, mintha csak nekem akarná eladni azokat…de nálam csak negyven fillér volt. Épp egy doboz gyufára való. Akkoriban mindig volt nálam negyven fillér. Soha nem vettem semmit. Azt tanították, ne herdáljam el. Majd megfiallik. Ezt is mondták. Vártam.

Később, ha nagyanyámékhoz mentem látogatóba, mindig kaptam egy húszast. Végy rajt, amit akarsz, mondta öreganyám, aztán visszatolta a kredenc fiókját, benne a rengeteg Kossuthtal. Öregapám bagója volt ott, meg a bajusznyíró ollója. Meg a húszas az unokának… De akkor még csak negyven fillérem, két húszfilléresem volt. Éveken át. Tavasszal, ha apróka fekete-fehér lakkbakancsomban tétován kopogtam hazafelé, láttam mamit a háromszín szalaggal gomblyukában…

 

A másik tavaszom, vagy húsz esztendő múlva a térre vitt. Akkor volt majd egy éves a kutyám. Április tizenegyedikén született. Szegény, nem tudta, hogy az a költészet napja, József Attila születésnapja. A kutyák már csak ilyenek… Még születni sem tudnak rendesen! Szeleburdi és kíváncsi volt. Minden ablakon betekintő, elmaradozó, pórázon vontatható pára. Lizi.

Szerettem délutánonként, a tavasz illatában a póráz másik végén csatangolni. A téren szokatlanul nagy tömeg döngött. Mint az állami áruház kapuja felett a kaptár, amit magukkal vittek a pökhendi bankárok. Egy emelvény körül álltak, zászlókat lengettek, pedig május elseje még odébb volt. A háttérben márványtábla feszült egy erkély alatt. Itt köszöntötte városunk népét Kun Béla. Akkor lehettek ennyien… Máskülönben miért kellett volna emléktáblát avatni az esemény helyén. Igaz a város túlsó sarkában a mai napig álló Ságvári szobor sem azért virul, mert ott őrzött parkot a dicsőséges százharminchárom napon át Ságvári Endre. Mégis áll. Néz előre. Rendületlenül! Néha mamik és papik körbegondozzák. Nehogy fölverje a gaz. Vigyáznak és emlékeznek rá…

 

A másik tavaszomon levelet kapott a pártszékházban dolgozó apám. Egy névtelenségbe burkolódzó egyén a nemtetszését fejezte ki, mivel, ahogy ő fogalmazott: a fia belesétáltatta az ünneplő, forradalmi tömegbe a kutyáját. Próbáltam megérteni a szavak lendületét, magát a belesétáltatást, de valahogy nem sikerült. Nem is volt rá időm. Aznap volt a városi ünnepség főpróbája. Megigazítottam a kabátomra felvarrt formakokárdát és elindultam. A formakokárda elkészítése egyszerű volt. Először bevonunk egy gombot nemzetiszín szalaggal. Emlékszem, a rövidáru kereskedésben Vargyasné egész nap ezt csinálta. Gombbehúzást vállalok – hirdette a tábla és ő egész nap gombbehúzott. Szóval a gombbehúzás után kétfelé szeljük a szalagot, majd a zöld mező sarkát két milliméterenként beöltjük, ettől az egész pártaformára hajlik, a végét összeöltjük a behúzott gombbal, majd a hátára két lelógó zászlócskát varrunk. Így ni! Nem nagy fondorlat! Elindultam hát a kabátomban, a kokárdával ünnepelni. Útközben beköszöntem Gyula bácsihoz, aki a néhai polgármester rokona volt. Hosszú munkásköpenyéből kilógott két cérnavékony lába… hajnaltól estig fogadta a lyukas abroncsokat. Kirmer Gyula Kerékpárszerelő. Ez volt a cégtábláján. Vagy húsz évig lehúzott rolója előtt indultam a templom felé. A hosszú, barna köpeny gomblyukában nemzetiszín szalag fityegett. Olajos, poros szalag, látszott rajta az igazítások sora. És én azon a tavaszon, a másik tavaszomon belesétáltattam a forradalmi tömegbe a kutyámat…

 

Tegnap, ahogy felébredtem és szokásomhoz híven, kíváncsian kidugtam orromat a bejárati ajtón, nagyot szippantva az erdőmenti rét párájából, kicsit elszomorodtam. Azt hiszem, késik a tavasz. De lehet, csak én lettem türelmetlen. A tüzelőm lassan elfogy, a parlamentnél centit vágnak, az utcákat ellepik a dögunalmas noszogató plakátok. Azt mondják ez a demokrácia. Meg, hogy a nép nevében teszik a dolgukat. Persze, vannak akik kokárdában, kik szalag nélkül. A márciusi ifjakról mondanak mesét a rádióban. Aztán Márti elmondja, hogy visszatérhet a tél. A Bóna Márti…Egy légy a kezemre száll. Olyan, béna szegény. Agyonütni sem kell. Éhes lehet… A szomszédban az udvarra hordták a konyhabútort. Nyúlkatroc lesz belőle, nyuszikkal. Sok szürke és fehér nyúl… A szomszédban eltűnt a kutya, meg a macska is. Megették…

 

A mezőn hóvirágok nyílnak. Egyetlen szál eszmei értéke tízezer forint. Egy csokor százezret ér, aki leszedi bűncselekményt követ el. Még csíp a hajnali szél, kerékpárra ülnék, de  a gumit be kellene foltozni. Defektes… A városban ünnepségre készülődnek, én, negyvenöt évesen itt ülök a pusztában. Április tizenegyedikén majd választ az ország…

Tíz évig vállalkozóként dolgoztam, aztán hibáztam - nem fizettem a saját közterheimet. Ezért büntetésül felszámolták a munkahelyemet. Most öt évig bujkálhatok.  Az elmúlt tavaszt még a lakótelepen töltöttem, de nem tudtam albérleti díjat fizetni, ezért kellett messze költöznöm. A kutyámat nem hozhattam magammal.

Megöltem magamban és a kutyámban a gazdit. Nem látogathatom. A póráz az asztalomon…

Körülöttem csönd, a zsebemben két húszfilléres. Ugyan, mihez ragaszkodom?

 

Ez a harmadik tavaszom, minden tavasz közt eltelt vagy húsz év.

 

Holnap, majd feltűzöm a Bocskai kabátomra a nemzetiszín bokrétát.

Az én kokárdámat egy süket-némától vettem. Amikor kifizettem, megköszönte.