"A boldogság az, / amikor sokat kapunk. / A fájdalom az, / amikor ezt mind elveszik. / Én nem akarok boldog lenni többé, / mert az egyszer nagyon / fájni fog."

( gyermekvers, írta Kiss Ottó )

 

Hideg van. Ahogy az ablakon át messze nézek, s a zöldellő mezők tengere körbekerít, fázósan dörgölöm össze a kezeimet. Eliramlott a tavasz, az eső hull egyre, s a falura szürke egyhangúságban ömlik a csönd. A szél nem hord üres flakonokat, nincs tépett plakát a falakon, a tegnapi dáridó fényéből ide mákszemnyi sem jutott. Elhallgattak a madarak, az őzek és vadnyulak eltűntek a rétről, csak néha szűköl egy komondor, és kétóránként elhúz egy üres távolsági autóbusz.

 

A költöző madarak bölcsességével szemlélem e csöndet. Tudom az elrendelt dolgok igazságát, tudom és megértem az élet-körforgás közönyös monotóniáját… Leszoktam a meglepetésekről. Ha lusta volnék, egyszerűen öregségnek nevezném, ha lázadó, akkor talán kiábrándultságnak. De én öregapám méltóságát vallom, s a szabadságharcos hideg szobájának sarkában ülök. Kard lóg a falon, amott egy zászló s a dobozban a részeges,…gyilkossal cinkos honvédelmi miniszter kitüntetése… Nem hozhattam semmit a Blaháról, sem a Nagymezőből. Oda csak képek kötnek, a könnygáz szagának emléke, a rendőrlovak patkóinak koppanása a végtelen macskakövön… Az ember olykor viaskodni kényszerül az emlékeivel. Ilyenkor a legcsöndesebb. Mert a némaság ragozható, az üvöltés ragozhatatlan! …Nagyon fáj!…

 

November elején lehetett, hogy egy madárka még a mozi elé tévedt. Hajnalodott, a körúton mésszel leöntött halottak hevertek. A kilőtt tankok mellett elszenesedett emberi végtagok, a messzi csönd mélán feküdt a városon. Körben a „győztes forradalmak szaga”, amiről Pongrátz Gergely és Eduárdo ugyanolyan méltósággal mesélt… Ifj. Máriás István, Illés Zsolt, Szakáll Zoltán, Uracs József, Horváth Árpád cellájának szaga, …a dögbugyor maga, amit csak az érezhet, aki megingathatatlan.

Ahol az egyetlen kincs, az utolsó remény az élet marad…

 

Az a madárka, ott a Corvin előtt, talán napok óta várt. Tollait rendezte.  Olykor a nap első sugarai felé fordult, mintha dolga volna, felröppent, alászállt, aztán megpihent. Az a madárka tudta, hogy nézik. Öregapám figyelte, …ahogy a messze tűnő darvakat nézte egykor a Don partján. Ahogy kamaszként a Csöglei-ház udvarán szemlélte a kelepelő gólyapárt. Nézte a madarat és bagóra gyújtott. Borostáján végigszántott kérges kezével és pantallóját igazgatva felegyenesedett, megindult a pályaudvar felé. Mint, ki elrendezte a dolgokat.

Három nap múlva megérkeztek a lánctalpasok…

Ez itt egy másik ország. Egy hagyományaitól, emlékeitől, a történelmétől megfosztott, kisemmizett hely, egy menedék, de lehet, hogy cella. Itt ideje van az örömnek! Csak tessék!…Eljött! A győzelem fortélyát tudók ideje. A gátőr magyar narancsának ideje. Az apák kora. A hazugság kora! A nyolc évig karba tett kezűek, a bénák kora, akik a széltől és esőtől megtisztulást várva ücsörögtek a pótszékeken, lesve a legmegfelelőbb pillanatot! Láncaikat csörgetve elővánszorognak majd papjaik, és a perselypénzből ittasulva fölkenik vitézeiket, és sosemvolt áldásaikba öltöztetik az árulókat. Nemzetiszín álruha, nemzetiszín médiaruci, egy elhülyült nép dicstelen vergődése az elapadt kutak, a meddő földek és szétbombázott tárnák mezein. A jeltelen sírok fölött íme épülhetnek a plazák, színházak és kuplerájok, mi pedig szégyenkezhetünk, arccal a földnek fordítva…

 

A hazugság jól tanulható. Örökölhető és örökíthető. A becsapott bambák pedig teremnek. Mert valami furcsa vágy újra, meg újra elfeledteti velük, hogy legutóbb éppen így estek pofára, hogy mindig, minden megismétlődik… Mint a mesében.

Vadászni indulsz, kölyökre lelsz. Befogadod, magadhoz édesgeted, táplálod és erősíted az árvát,…aztán egy szép napon visszatér az „övéihez”. Megtudja tőlük, hogy a vadon az ő hazájuk, ahol neked semmi helyed. És nem biztos, hogy észre veszed, de már felesleges vagy! A színjátékosok tudják, hogy a máz, a manír teszi és te kábulatba esel! Aztán telnek a napok, íme, előkerülnek a hibáid. A tegnapi tudásod, tehetséged komolytalanná tesz, a díszek lehullnak, s te megkopott, megunt játékszer lehetsz, akinek a hasából fűrészpor folyik… Ma még elmehetsz, de holnap már kell takarodnod!

 

Van, kit naponta amortizálnak, van akit olykor, időről-időre, s van, akit négyévente…

 

A hazugság kora ez! Tudjuk és mégis kapaszkodunk! Tudjuk és mégsem teszünk, tettünk még soha ellene, bár falvaink elnéptelenednek, határainkon a rablók hada tolong, ruháink szétszakadtak és kamráinkból elfogyott a só. Ma hideg van és holnap hidegebb lesz. A tél megette mind a tüzelőt és a kalendárium makacssága mit sem ér! Hittel hívők vagyunk, mégis újpogányok… Feleslegesek!

 

A választásunk?- még lehetséges!… Befoghatjuk a szánkat, megtanulhatunk mosolyogni és dalolni, ülni a néma csöndben órákon át, vagy fájdalmat okozva továbbra is makacsul lélegezve új irányba húzhatunk, de szinte bizonyos, hogy a mindenség, a mindenségünk elveszett. Megfelelni, elfogadhatóvá válni, idomulni, besimulni, eggyé válni, szürkülni. Ugye, mennyi és mennyi lehetőség. Mint a tojások, a sörök, a konyakok a rekeszekben. Illedelmes illeszkedés az egyhangúságban, mert minden különleges – selejt! Bevásárolhatunk a múltinál és felzabálhatjuk

 

Európa szemetét, strandolhatunk a magyar tengeren kínai fürdőruciban, ledöngethetünk a nyomvályús kátyútengeren és fizethetünk adót és járulékot az üzemanyagokban és nyöghetjük tovább a víz a gáz és villamos áram végtelen terhét. Fiaink és lányaink „felvilágosulnak”, szépségkirályok és szépségkirálynők lesznek, majd szívnak és isznak, terhessé válnak, abortusz bizottság elé állnak, meleg-felvonulnak, trendivé és divatossá emelkedve belezuhannak az üdvösségbe. A győztesek közé…

 

A másik út?

Lehet, hogy már nem szabad beszélni róla!?  Már nem tűrt, már tiltott!

Töprengeni az ősök hitén… szabad-e, rábukkanni a világ bölcsőjére, a Kárpátok láncain ragyogó Csillagösvényre? A világ Szív Csakráját, a Pilisi Dobogókő legendáját vajon fölemlegethetjük, vagy majd az is csőcselékké, újpogánnyá tesz? Lehet-e még élni nem katolikusként, avagy a nagy és fertelmes mindörökké  á r n y é k a  alá tol minden Krisztusban hívő koldust?  Mert immár minden mindennel összefügg, a hatalom és hit uralkodik és kiszolgál, de a szolgálat csöndje csak az alattvalóknak jár! Az áldozati bárányok szürkülnek, aztán feketednek, az árulók dicsfénye pedig elfeledteti a kölyökkor kínjait. A hazugság kora, a pedofil, bűnös apák kora könyörtelenül elérkezett. Győztesekké töpörödtek immár a tömegek, elvakult manipulált proletárokká, konzumidiótákká züllött a nemzet, s ha nem vigyázunk, könyörtelenül felfal a globalizált világ.

 

A szabadságharcosok meghaltak.

A temerini fiukat elfelejtjük.

Szobáink mélyén a titkok egyre gyűlnek.

És a szívünk egyre nehezebb.

Lehet, megint elmarad a forradalom…

 

A falu felett varjak köröznek, halálmadarak, mint rendesen.