Április idusa közeledtével egyre több és több szánalmas eszmefuttatás jelenik meg a magyar napilapokban a „lehetetlen” kategóriában. A logikus gondolatokat mindenben mellőző manipulátorok sorra döntik meg a korábbi rekordokat; találgatásaik, konyhaforradalmár évődéseik a kiscsoportos óvodás szintje alá zsugorítják az átlag olvasó szellemi kapacitását, elvárva persze a kávéházi nénikék aggodalmaskodó szintjét. Nahát!, ki hallott már ilyet!, ugye ez vicc! és társai állnak készenlétben a jobb napokra.

Peti bohóc meg csak áll a porond közepén: Ilyen még nem volt, nem van, nem nincs!!!

Azt gondolhatnánk, hogy a modern világ valamiféle Tájékozottságot hozott, hogy a jóféle tudományos ismeretterjesztés majd előrukkol egy recepttárral, hangzatos címekkel a magyar gondok ellen: Hová költözzek, ha lehordtuk a szekrényeket az utcára? A belvárosban hogyan építsünk sátrat a parkoló járművek között? Hol lehet naponta egyszer fürödni és fogat mosni?

Az a legfurcsább – már, ha megfigyelték -, hogy újabban minden a gazdasági válságból eredő problémát úgy kezelnek, mintha csoda volna, amolyan number one, amire még soha nem volt példa! KI KELL HÁT TALÁLNI!!!

Teremtgetünk, sztárokat faragunk és ontunk, való világunkban immár kifordulva minden emberi méltóságunkból trágárkodunk, erkölcstelenkedünk, embertársainkat fel-fel próbálva idétlenkedünk, de még mindig tabuként kezeljük a munkanélküliséget, a bankhitelesek bedőlését és kilakoltatását, ahogy képtelenek vagyunk mit kezdeni a tér közepén vonagló, haldokló emberrel. Kerülgetjük, mint minden részeg figurát, aztán döbbenetet mímelünk, mikor a mentősök dolguk végeztével összepakolnak…

A legtutibb az a figura, aki hetente többször, mint a kakukk az órából kikalimpál és vigyorogva konstatálja, hogy elmúlt, vége, túl vagyunk a nehezén, túléltük, hurrá, na ugye megmondtuk, hogy nem fog fájni, megtaláltuk a hibást, a tuti bűnbakot, jól sárba döngöljük, kezet mosunk és jöhet a vacsi a szappanopera előtt! Mert van ilyen! Minden médiában öt!  Még mindig őt szeretik. Neki van igaza. Benne bíznak, az őszintét megmondó, minden olvasót és nézőt sok-sok szeretettel szerető ripacsot, aki úgy tud mosolyogni makulátlan nyakkendőjében, hibátlanra fésült frizurával. Dalai édesen csengnek az édes életről, ruhája kedvesen majmolható tizenháromtól hetvenig, mafla szavalatai álomszlogenként gőzölögnek és persze kékítőt oldanak az ég vizében…

Még mindig hihetőbb egy aljas módon elhízott tokából áradó báj, mint a sarkon kéregető koldus hörgése, még mindig álmokat ébreszt az agg kommunista bájvigyora, mintsem a felismerhetetlenségig összevert forradalmár fájdalomtól torzult arca!

Ezrek fordulnak el a gumilövedékkel kilőtt szemű pesti járókelőt mutató képsoroktól, de ugyanezen ezrek elhűlnek, ha Britney Spears combján közvetlen közelről láthatóvá válik a narancsbőr. Valami akkor romlott el igazán, amikor Benedek Apó mesekönyvének elején Többsincs királyfi nem hősként vagdosta a sárkányfejeket, hanem szupermen durván lealázta a dínót.

Emlékeznek még a versre? Valahogy így szól:

A fickó a tükörben

Ha megkapod amire vágytál, küzdve magadért,
És a világ egy napra királlyá avat
Menj a tükörhöz és tekints magadra,
És lásd, mit mond neked az a fickó.

Mert nem anyád, nem apád, nem is hitvesed az
Kinek véleménye mindennél fontosabb.
Akinek ítélete fontosabb életedben, nem más,
Mint a fickó, aki a tükörből tekint vissza rád…

Ő az, akinek kedvében kell járnod, Mások hangjával ne törődj.
Hisz ő az egyetlen, aki mindig társad lesz.
A legkegyetlenebb, legnehezebb próbát is kiálltad,
Ha a tükörből visszatekintő fickó a barátod.

Lehetsz bárki, akár sikerember is,
És gondolhatod, csodálatos valaki vagy
De a fickó a tükörben azt mondja majd, hitvány vagy,
Ha nem tudsz egyenesen a szemébe nézni.

Becsaphatod a világot éveken át,
És kiérdemelhetsz dicsérő hátba veregetéseket,
De a végső fizetség könny lesz és meghasadt szív,
Ha becsaptad azt a fickót, aki visszatekint rád a tükörből.

Orvtámadást intézni az átlagember ellen ma nagyon egyszerű: gondos útitervet szerkesztve eldübörgünk egy üvegeshez, bevásárolunk egy négyzetméter tükröt és az illető arca elé helyezve csak ennyit dünnyögünk: Ez van. Hol volt, hol nem volt…nem lesz. Semmi nem lesz! Látod, ez történik veled holnap! Azzal az illető elé helyezett tükörbe egy hatalmasat rúgunk hátulról. A tükör szilánkjaira hullik és az illető egyedül marad. Üdvrivalgás, taps, éljenző és sajnálkozó publikum nélkül, a sivatag kellős közepén. Valahogy ennyi kellene az ébredéshez. Mert most senki nem hiszi el, hogy eljött a mese vége!

Emlékeimben ott él az az őszi este, amikor előadásra siettem egy közismert üdülőhely éttermébe...

Hetesi Zsolt, egyetemi tanárember tartott előadást a fenntartható fejlődésről, vagy inkább a túlélés esélyeiről. Agyamban döngnek azóta is a szavai:
„Ha az olvasó 1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok, vagy éhinség végezzen vele. A globalizáció egységesítő hatása egyre erősödik. Az azonossá gyúrt emberek társadalma hallatlan veszélyek hordozójává válik: az ugyanolyanná válás, az ugyanúgy gondolkodás épp azt jelenti, hogy az emberek az állatokhoz hasonlóan kezdenek viselkedni. A mostani gazdasági berendezkedés szemmel láthatóan olyan útra terelte az egész bolygót, amelyik a megsemmisülés felé vezet. Ha ez a gazdasági modell fennmarad, akkor elintézi saját magát. Most még csak a hitellufik pukkannak ki. Mi lesz akkor, amikor az emberek életébe húsbavágó kérdések lesznek: nem csak munkanélküli lesz, hanem már enni sem tud?”
Azon az esten ketten maradtunk az előadóteremben. Zsolt, meg én. Mindenki más elrohant. Nagyon megsértődött a hallgatóság, ennyi irtózat hallatán. Műtét, fájdalomcsillapítás nélkül. Lélegzetelállító mutatvány a kötélen, védőháló nélkül. Pedig csak a magyar valóságról beszélt, igaz, vagy tíz évvel ezelőtt. Míg a vetítővásznat csomagolta, próbáltam vidítani, de rezzenéstelen arca akkor is maga elé nézett. Ezt a tekintetet, az övéhez hasonló tekinteteket jól ismerem. A magabiztosságuk helyett egyre inkább a lelkiismeretükkel viaskodó embert látom.

Ők a barátaim.

Nehezen élek.

De kitartok mellettük!

***

Valamikor, réges régen, Ladik Katalin versét szavaltam „embertársaimnak”:
„Írok, mert muszáj, lepkékről,
mókusokról, ahogyan kislányokhoz illik,
míg ez a láthatatlan erős valami
szorítja torkom.
Nincs kinek elmondanom mi bánt,
talán annak a néninek, aki a tükörből
szomorúan néz rám.”
Az a vers már nagyon, nagyon régen nincs a kedvenceim között. Nem lájkolom… Ha verset mondok, manapság a vidám versekre vevők a hallgatóim. Ha balladákat éneklek, utána mindig megkérdik tőlem, - főleg idősebb hallgatóim-, valami régi nótát tudok-e?

Míg egykor a városom Fő terén utcazenélve, naponta kétszer jódliztam – mert akkor schillingeső hullott a tokba -, ma olykor megremeg a lábam a bűntudattól.
Valóban muszáj írni lepkékről, mókusokról…?

Nem hiszem, hogy jogunk van továbbra is hülyének nézni „embertársainkat”!

Írni kell, szólni a bajokról, gondokról, tényekről, akkor, ha szemetet eszünk és mérgekből merítkezünk. Szólni kell az írástudó felelősségével a haldoklásról, az erjedő vizelet szagáról, a rothadó vér bűzéről, mert különben soha nem értik majd meg a forradalmak lényegét. Úgy, ahogy Eduárdo átélte, olykor mindannyiunk helyett, ahogy Cey-Bert Róbert Gyula végigcsinálta előbb Pesten, majd a bozótharcosok között, távol Európától. És igen, szólni kell az utcakőről, az utcakő koppanásáról…és a keménytojás koppanásáról – mint egykor Prevert -, ahogy azt felidézi egy éhező ember fantáziája!

Mutatnunk kell éhező... magyar gyerekeket! Az etiópiai, szomáliai csontsovány gyerekek mellett mutatnunk kell utcányi cérnavékony magyar gyerekcsordát, koszban, szakadt gúnyában, ha magyar, ha cigány, ha roma… „mert a nyomor az azonossá gyúrt embereket állattá teszi”! Mutatni mindent, mindaddig, amíg nem késő!

A magyar társadalom megérett egy kiadós bizonyságtételre! Hitre, Hazára, Nemzetre...
Kell, hogy legyen ember, aki az élre áll és vezet!
Aki elmondja, hogy fogy az idő!
Hogy..Nem érdemes úgy élni a napokat, mintha örökké élnénk, de naponta kell másokért élve, önmagunkról gondoskodni!
Meddig várja még nap-nap után a nép, hogy elmúljon, hogy elillanjon a rettenet?
Hová lett a szabadságharc? Hol a forradalom? Emlék? Illúzió?

Ma a vezetőink hangosbemondók! Azt gondolják, ez a dolguk! Összegyűjtik a gondokat, amiket társaik jó szándékkal rájuk bíznak, aztán mindenkinél hangosabban beleüvöltik a sötét éjszakába! Ez ám a hőstett!

- Hé emberek, itt dübörög a munkanélküliség! Hát senkit nem érdekel? Holnap kilakoltatják a családomat! Senki nem figyel rám? Pedig azt ígérték! Azt mondták mindent kapunk! Meg majd gondoskodnak rólunk! Csalók, gazemberek, mind! Nem törődnek velünk!

Ezek a mondatok az életképtelenné kényelmesedett ember szavai. És olyan szépen hangzanak, hogy elhihetőek, igaznak tűnnek!

Az üvegfalnak repülő vándormadár bombaként dörren, azután aláhull. Vonaglik, aztán mozdulatlanná mered. Az autóval elgázolt kutya rángása a dermedt csendben, az elgázolt őz szemének fájdalma…csak hasonlatosak a valódi emberi tragédiákhoz!
Az előbbiekről naponta beszélünk.

Gondjaink némán kelnek, fekszenek!

Azokról úgy szólunk mint mindenről, ami lehetetlen…

A téren fekvő ember infarktusa, a szomszéd család kilakoltatása, a falu lakóinak munkanélkülisége mind mind lehetőség. Az egymásra utalt nép lehetősége. Minden, ami nyomor, ami fájdalom, ami nélkülözés – közös! És nem az egyén szégyene! De feladata!

A szegénység, a munkanélküliség, a hajléktalanság, a tiszteletlenség, az erkölcstelenség, az éhség és szomjúság, a társtalanság, a közöny, a brutalitás, a durvaság és a halál, az idegengyűlölet, a cigánykérdés, a holocaust mind, mind az otthonaink lakója!
Beköltöztek, mint Wass Albert patkányai!!!

Beszéljünk a munkáról, az otthonok megmentéséről, a föld terméséről, a szőlő nedűjéről, a forrás vizéről, a Kárpátok vonulatairól, a Felvidéki és Őrvidéki, a Székelyföldi magyarság jövőjéről! Ha hallgatunk, újra legyőzöttek leszünk! Az abortusztól megmenekült maradék!

És megvárhatjuk, amíg mindenünket felzabál, gyermekeinkből gyilkosokat nevel, és áldozatokat; drogtól vonagló, bömbölő deviáns zenében örjöngő tömeget, a mammont kiszolgáló falkát gyúr a globalizáció !!! Hol sírjaink domborulnak…

Megérhetjük, hogy kedveseinket a szemünk láttára megerőszakolják, testünket a felismerhetetlenségig verik a hazánkból kitoloncoló új kakukkok, akiket nevükön nevezni tilos, mert problémáik sincsenek, soha nem is voltak…

 

...

A maci még egy utolsót igazít a bohócon. Jó éjszakát, gyerekek!