Minden kegyelem!
"Magyarországot csak a Krisztusi Szeretet mentheti meg!" (P.L.)

„…Mert a mit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekszem.

Ha pedig azt cselekszem, a mit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó.

Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn.

Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok…”

Pál levele a Rómabeliekhez 7.15-20

 

A vetítőterem sötét. A széksorok közt üres műanyagflakonok, papírzsákok hantjai, pattogatott kukorica borít mindent. A tervező álma íme megvalósult, a csend súlya végtelen. A gyöngyvászon előtti lepel még moccan, a légbefúvók szellői rengetik. Lassan az utolsó fény is kialszik, hazamegy a mozigépész.

Az imént még dörögtek a fegyverek. A hatalmukért harcoló, fáradt katonák szívének dobbanása, a gránátok robbanása, a tűzhányó robaja zengte be ezt a gigantikus küzdelmet, túl a legyőzhetetlen sárkányok földjén. A lány túl későn érkezett, szerelmét széttépték, csak egy ízzó, vörös gömb maradt utána, és most a távolból utat mutat. A vörös gömb folytatást jelent, lehet, már a jövő hónapban. A szinkronszínészek holnap is dolgoznak. Így minden elképzelhető…

 

Még gyerek voltam, hajnalban ébredő, kis táskával óvodába induló. A cipőim, mintha a jóságos mikulásra várakoznának, makulátlanul kifényesítve. A fehér-fekete lakkcipő, ez a bájosan bumfordi kisbakancs úgy állt a szoba sarkában, mintha a távolságot fricskázná, mintha a világnak szeretné felmutatni szunnyadó képességeit, mert ebben a világ végéig futhat a gyermekember, a világ végéig! Makulátlanul kifényesítve. Az anyák soha nem alszanak. Cipőt fényesítenek. A fényes cipő megfelelő. Éppen megfelelő. Az elvárások, mint a feloldozhatatlan zsinegű tisztaságcsomag, úgy húzzák a földbe a parányi embert, mint párnái a rákban szenvedőt, ama utolsó napokon.

 

Még alig beszél, de már a gyermekember tudatába ég a makulátlan fényű lakkcipő törvénye. Az óvodához vezető végtelen út, az úton apa fontoskodó keze, mely karomként rándult össze, valahányszor a fölnőtteknek ismerőshöz, egy ismerőshöz értünk. Keziccsókolom, és közben nézni kell a nénire, mert ez is törvény, hiszen ő fölnőtt. És apa ismerőse, és ez így van. Predesztináció. Az örök gyermekség, mely ugyan testben növekvő, de soha fel nem nőhet a fölnőtt égig.

Magatartás, viselkedés, tisztelet. Az okos emberré válás útjelző kövei, a mindennapok hiábavalóságai, a minták, beidegződések, a leegyszerűsített kapcsolatok, a kapcsolat Istennel, az Istenfélelem, a tradíciók és hagyományok korlátolt, degenerált sötétsége. A gyermek lelkének apró lángja gyertyává töpörödik, felolvad, komor foltot hagyva az élire vasalt szemfedőn...

Mintáink a megfelelés, a borús kötelességek értelmetlen köpönyegébe bújva tanítanak vezekelni. Cselekedeteinket így ítélik jónak vagy rossznak, és a fogolytábor végtelen hosszú erőltetett menetét átvezényli a sátán az emberöltő egészén. Értékeink értéktelenné válnak, egy szép napon a kert végiben találjuk a legkedvesebb játékainkat. Kidobott kacatokra hull a zápor. Csendben sírunk, hogy senki ne hallja. Öröklött adottságaink és a nevelés így tanít méltósággal beletörődni a megváltoztathatatlanba, megtanít elfogadni a megcsonkított Hazát, a hontalanok némaságát. Az elhajított pónik és mackós hátizsákok hazájában már nem teszünk mást, csak megfelelünk. A szeretetnek hitt megalázás, a szülői házból börtönné vált ócska monumentum megtöri könnyű gerincünket, olykor könnyeket mutatva gondviselőink vérágas szemeiben. Mire az ember eléri a huszadik életévét, már terveknek engedelmeskedő, számkivetett, meghasonlott lény, tüskéit a jég veri, álmait a realitás és a liberalizmus jótékony ajándékai  alkoholszármazékok, bor, sör, pálinka és rum, cigaretta és kábítószer övezik. Minták és antiminták, a jó és rossz algebrája, a szellemvilág antagonisztikus szimbiózisa a sátánnal. Ráébredni soha nem késő, de a lehetetlen gonosz csökevénye. A kiválasztottak újra-meg-újra megküzdenek egymásért, magukért, de lelkük már megtanult félni, és páciensek lesznek, mint minden kórház hipószagú termében az áldozattá töpörödő engedelmesek.

Hazánk Magyarország. Egy tárgyalások nélkül fogva tartott fogoly, körbezárt kis fatornyú templomok rezervátuma. Skanzen apró fabölcsőkkel, néma hidasokkal, lebombázott laktanyákkal, határtól határig zötykölődő munkásvonatokkal. Átnevelték lakóit. Megfelelővé, illedelmessé, tisztelettel jelentővé, szegénylegények pusztasága, ahol a betyároknak megvetés jár. Ez az a tartomány, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ez az a lombik, ahová beleszaggattak hatmillió gyermektestet, ahol az egyenlőbbek haláltáncának tapsikol a riadt nép, inkubátor, amiben felnövekszik az idegenség, ahol kimondhatatlan szavak mőgé bújnak cigányhordák és zsidóbérenc biztonsági őrök, ahol hazudnak reggel, délben, meg este, és ahol ebből immár több generáció sem akar érteni semmit! A dögbugyor bűze elviselhetetlen. Nemzetünk hagyományait kifosztották és minden elhalt, ami fontos: nem száll szájrul-szájra, apáról-fiúra az ige. Mert az ige csak hatalom. És a demokrácia pedig jog, az éhenhalni joga, az egyenlőbbek partyja, ahová belépni csak meghívóval lehet. Világszemlélet nélkül, így önmaguk értékeinek ismerete nélkül élő gyermekek, fiatalok kószálnak köztünk szeretetlenül, miközben apáink, anyáink a megfelelés zsákját gyömöszölik fejünkre, jó úton vezetve gyermekeiket a bitófák elé. Ahol gyermekek lakolnak az ő bűneikért!

 

Engedelmeskedni az otthon elvárásainak, megfelelni az általánosan elfogadott magatartásmodelleknek. Ez a dogma tette gyermeki lelkünket torzszülötté, ezt neveltük és neveljük tovább fiainkba, miközben hazánk kiszolgáltatott és rabszolga nemzetté, egy pusztuló gazdasági közösség prédájává vált. A szocializmus kirekesztő a klerikalizmus kitaszító a kapitalizmus mindent kifosztó ölelésétől alélt lelkű társadalmunk a végórájában is marionett köteleinek enged, érzi a meneküléshez szükséges erőt, de tudja, mert így idegződött be minden, tudja ennek lehetetlenségét.

A rabságból kitörő, tékozló fiú, újra meg újra igába hajtaná a fejét, csak mert fél a megbélyegzéstől, a hűtlen, az okos gondolkodástól eltérő, tehát kreatív, a tehetségnek utat nyitó önmagát felvállalni. Nemzetünk fiai már nem akarnak fejet hajtani azoknak, akik képtelenek megalázkodni az értékeik előtt.

A tehetség nem az akarat gyermeke. Az ifjúságot eláruló, felelős generáció – tehát a még aktív, másokat eltartani képes tömeg értetlenül nézi, vajon miért győzedelmeskedik a deviancia és a hazugság, az ifjak szinte minden megnyilvánulásán. Megfelelni vágyásukat felváltotta a kutatás, valami végtelenül egyszerű, másolható iránt, sztárságként élve meg a mindennapok kopó értéktelenségeit, megasztárokká válva hetek, hónapok alatt. Külsőségekbe burkolt álmaik tucattá, talmivá varázsolják mindazt, ami érdekes volna, másolataik egyre kevésbé kötődnek valóságos énjükhöz. Molnár Csilla tragédiáját féltve őrzik a még emlékezők. Valami sosemvolt távoli egyszerűség vitte őt a szépek szépei közül is legfelülre, versenyét megvívta, de felőrölte az addig ismeretlen kihívás. Ma hetente százával mérettetik a külső, de már senki nem céloz valódi értékrendet. Felszín, smink és álarc minden megnyilvánulás. Az egyetlen percig tartó hírnév aztán elmúlik és életek törnek darabokra, mert a lelketlen ítélőszék nem riad meg a bosszútól. Szépeink utcalánnyá silányulva döngik körbe a kaptárt, de nem nyernek bebocsátást az igazak közé.

Az 1848-as forradalom és szabadságharc nótái még hallatlan lelkesedésből fakadtak, Horthy katonái legendás indulókra masíroztak, aztán ötvenhat már csak fakó slágereket hagyott. Ma kihunyt lángot ölelünk. Értékeink elillannak, a szép hagyományok gúny tárgyává töpörödnek. Lyukas zászló, árpád sávos lobogó, Himnusz, Szózat, forradalom és szabadságharc. A múzeumi teremőr hátbatámad, amikor Pongrátz Gergely kabátján végigsimítok a Terror Háza Múzeum pincéjében. Aztán, miután elmondom neki, hogy Gergő, a kabát egykori viselője a barátom, felkér, hogy adjam át neki az üdvözletét. Pongrátz gergely évek óta halott… Mert ebben az országban a miniszterelnök is kérdőre vonta Nagy Imrét: Mondd Imre, te mit csinálnál a helyemben? Ebben az országban a nemzeti televízió műsorvezetője pofántegezi a professzorokat, s a professzorok előadásaik közben buziznak és kurváznak, mintha Balatonőszöd óta minden mindegy volna. Mindenik madár a maga fészkirül ismertetik meg a leginkább. Meg a fészek tartalmáról…

 

Ugyan miféle értékrendet várunk el ettől az agyonhallgattatott generációtól. Tisztelet, hűség, érdekek nélkül való lét, bátorság, hazafiság. Ezek a szavak nem valók a múzeumokba, nem érnek semmit az üvegfalakon túl. Hűséggel élni, nem apróka cselekkel vezekelni a látszatok értékrendje előtt, dugdosni, rejtegetni önző módon a titokká silányuló hazudozást. Kódszámokkal, titkos jelszavakkal élő generációnk ezt tanulta tőlünk, ezt adtuk a kezébe. A fenevad bélyegét mi sütöttük a bőrük alá s most nem szabadulhatnak a 666 gyilkos kódja alól. Megalázás és megaláztatás minden válaszunk a gyarlóságaikra, büntetés és bühődtetés a válaszunk minden kérdésükre. Hűtlenkedéseik dacból fakadnak, félelmeik megszokásból táplálkoznak.

 

Emlékeik, jövetelünk valódi céljai elhalványult emlékké silányulnak, s velünk, tőlünk tanulják a legyőzöttek paradigmáját. Nem csak a magyar őstörténet zavaros képleteit kellene megváltoztatnunk. Nem csak a Honfoglalásról kell világos képeket közölnünk, de fel kell fednünk az igazat őseink hiedelmeiről, hitéről is. A legendák így válnak példázatokká, így válnak fiaink vámszedőkből evangélistává, s a farizeusoknak jótéteményt adókká, Így lesz újra minden érték Érték, és minden romlás így válik semmissé. Lelkük beszentelése, mint jó föld megforgatása és bevetése a mi feladatunk. De ez a feladat nem lehet utópia. Realitása, ideje van mindennek, ami teremtetett és ami való. A következő generációk hitetlensége az apák bűne, tiszteletlenségük az apák konokságának, dacának következménye, az apák bűne, és életérzéseik gyökere, a kilátástalanság, a félelem, a szorongás mind, mind az apák bűne. A paradigmaváltás, a képzavarrá terebélyesedett gonosz sorstalanság legyőzése, Mennyei Atyánk igaz szeretetétől igazulva árad majd felénk és feléjük.

Legyőzöttek voltunk, leigázottak vagyunk. A Trianoni kastélyban megértették, hogy ez a nép, ez a nemzet már mindent elfelejtett. Népünk árnyékban született és nő fel, a hatalom árnyékában, és a kiválasztottak, a megtértek szavát alig hallók megtanulták elfogadni a semmit. A munka, mint a napok rossz velejárója jelenik meg, és tartalmatlan pocsékolás a pihenés, az aktív pihenés minden órája. Hitünk felcicomázott varázslói, akik szenteltvíz alá tolják csecsemőinket, hogy gyermekként bűnössé töpörítsék őket a gyóntatófülkék rideg cellájában, hogy hittanként gyalázzák a biblia lapjait, hogy nemtelen életük mocskát gyanútlan híveikre ontsák: a sátán papjai - megélhetési bűnözők. Gyermekeinket elidegenítik Istenünktől, tisztaságukat áldásként nevezve bűnnek, lelkükben a szeretet helyébe félelmet ültetnek. A hit otthonában nem lakik stressz és gyűlölet, ott nincs birtok és közöny. Isten háza, ama kis fatornyú templom, nem lehet a mammon perselycsörgető börtöne.

 

A hit hat. És tudom, hogy Ő él. És tudom, hogy bár ezt is felfalta már a pénzpapok serege, mégis hittel hiszem, hogy a Megváltás Terve igaz, és fiaink olyan jövő előtt állnak, amiben újra jó lesz magyarnak lenni. A világ szívét óvó, a jövőt álmodó, a Szentlélek ajándékát elfogadni kész nemzedék várja az elhívottak feladatát… fészkin már rebben a sólyommadár.

 

Nemzedékem a mammon áldozata. A XX.század a magyar családok széthullásának százada, az évezredes szerepek, a családi tradíciók végleges elveszítésének százada. A szovjet családmodell, a Kossuth díjas szövőnők, a sztahanovista másenykák odüsszeiája, ahol a Biblia férfiszerepét felváltotta a megkeseredett diktátor alkoholmámorban úszó hősének alakja, a menedzsernek álcázott érző szívű családfő, aki szabadidejében titkárnőket és pincérlányokat fogdos. Footballmeccseken szotyolát aprít, sört borral és bort sörrel tetéz, tekézik és fuserál, látástól vakulásig. És ahol a nő, a termékenység, a gyengédség és szerelem méltóságos tündérarcát elhajítva a mosógép fölé hajolva, a tűzhelytől a porszívóig táncol, holtfáradtan munkájából hazaesve, pótolva minden családi idillt, nevelve és etetve szeretet és friss vacsora után áhítozó gyermekeit. Vagyonok nélkül összeverbuvált családok, a kihűlt szerelem fészkében morzsolgatják megmaradt esélyüket, latolgatva válást és összetartozást. Házasságon belüli erőszak, szerelemféltés, tűrtiltott unalom, Moravia szobácskái faltól falig, meghasonlott lelkek és elhanyagolt testek bűze minden otthon, több tízezres gáz- és villanyszámlák, kifizetetlen lakbérek és törlesztőrészletek az elmagányosodó panelbunkerekben.

A mammont senki nem választotta, mindenkit a mammon választ, a bankok, tőkés társaságok világuralma kipusztít minden valódi érzést, betolakszik a családi esték helyébe, a szoba közepén álló puszta asztalra, ahol a havi jövedelmeket porciózó családfő a csekkek és utalások maradékát osztja harmincadokra, a hónap minden megnyomorított napjára. A régmúlt tervezgetései, a megtakarítások, a kiskutyás nyelves perselyek, a cserépmalacok, az iskolai kutyás és macskás takarékbélyegek, a kaptárak körül rajzó méhecskék helyébe valódi uzsorások, gyorskölcsönt kínáló banditák léptek. A reklámokban pénzért mosolygó királyasszonyok kegyeiért hajbókol a fáradt családfő, és a kezeit tördelő asszony.

 

A vetítőterem üres. A széksorok közt üres műanyagflakonok, papírzsákok hantjai, pattogatott kukorica borít mindent. A tervező álma íme megvalósult, a csend súlya végtelen. A gyöngyvászon előtti lepel még moccan, a légbefúvók szellői rengetik. Lassan az utolsó fény is kialszik, hazamegy a mozigépész.

De ez a film itt most is pereg. Tapintható a düh párája, szinte perzsel a gyűlölet, s a könnyek földre hullva robbannak szerteszét. Egy nemzet feszült fel a fára, mert megnyomorítói így rendelték sorsát. A nagy átöltözők nyomában visszatért szabadverseny száműzte már a győzelmek esélyét az egyszerű versenyre áhitozók elől, a gáncsoskodók, csalók és legyőzöttek versenyének korában az éhséglázadások előtti utolsó időket éljük. És mint valami varázsütésre, mindenki elfelejtette már, amit a hit diktál az örökké éhezőknek. Prevert keménytojása koppan, s az érzés, amit felidéz egy keménytojás koppanása, immár kiközösít és megoszt, felfalva minden emberi érzést. Lehet, hogy bevégeztetett?

Asztali nézet